Advent harmadik vasárnapján:
Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból.
(Lk 1,78)
És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal,
akik dicsérték Istent
Lk 2,13
Minden olyan valószerűtlenül, szürreálisan, álomszerűen történt. Alig egy
napja. Mint mikor az angyalok elindultak a nagy fehérségből, Isten
világából
„Mennyekből hogy alászálla, és a pásztorokhoz juta, nékiek
ekképen szóla”. Megnyílt az ég, a kis résen számtalan angyal jelent
meg, dicsérve és magasztalva Istent. Amikor elindultunk teológusokkal
Budapestről, hogy karácsonyi csomagokat vigyünk a vajdasági Módos község és
környéke gyermekeinek, akikkel nyaranta anyanyelvápoló keresztyén tábort
tartunk, sejtettük, hogy valószínűtlen lesz az egész (mint mindig), csak a
mértékben voltunk bizonytalanok. Kecskemét, Szeged (halászlé!), Szabadka,
Újvidék, Nagybecskerek, Torontálszécsány, Módos. Tovább nincs is. Pár
lépésre már Románia van. Ez mindennek a széle, nyelv- és tűréshatáron túl.
Útközben a táj gyönyörű, ahogy az ilyentájt lenni szokott. Sávosan van hó,
egyik pillanatban végtelen fehérség, máshol a frissen kisarjadt zöld vetés
látszik, ismét máshol a szántóföld barna és fekete rögei. Az útmenti mezőn
őzek keresgélnek, varjak szállják meg csapatostul a fákat, kis nyuszik
szökellnek előttünk. Haladunk előre a nagy fehérségben, az utat egyre
biztosabban lepi be a mennyei vakító manna.
Aztán éjféltájban az áhított falu előtt pár kilométerrel süvítő szél feszül
kisbuszunknak, a vihar vadul kavarja előttünk a havat, torlaszokat emel. A
hófehér átfújások eleinte még szép fotótémának tűnnek, majd bevadul a táj,
hótorlaszok emelkednek percek alatt a semmiből, jobbról is, balról is fal
vesz körül, döccen a kisbusz, majd egy hókupac közelében megáll. Se előre,
se hátra. Foglyok vagyunk. Viharos szél tépi magát, nekidörgölőzik a
busznak, bent meleg van, csodálva csodáljuk az ablaküvegre rakódó
kristályokat, mint akik nem is számolnak azzal, hogy a csodálatos és
félelmetes hó fogságában is tölthetik az éjszakát.
Hólánc! El se induljunk nélküle! – jól mondtuk. Milyen csoda ez az egyszerű
szerkezet. Isten gondviselésének eszköze. Előttünk néhány autó beragadva
az út havában. Fagyos szélben, fagyos kézzel, fagyos fémet szerelünk össze.
De megmozdul a buszunk, mi már jól lennénk, de mit tegyünk? Forduljunk
vissza a gyerekek ajándékával, melyek színes csomagocskákban sorakoznak
egymás mellett a busz hátuljában, s csak azt a pillanatot várják, hogy
néhány csodát és ajándékot váró gyermekkéz végre magukhoz ölelje őket?
Éljük át a kudarcot, hogy nem érünk el utunk céljához, vágjuk le
szárnyainkat, és a
Berlin fölött az ég és
Angyalok
városának mennyei főszereplőinek szomorú földre szállásának legyünk élő
tanúi?
És akkor a távolban megpillantunk egy angyalt! Sárgán villog a fehér
hómezőben, a kavargó kavalkádban alig látjuk, szinte csak ismerős ütemes
felvillanásait észleljük. A sárga angyal. Valószerűtlen fény. Honnan kerül
ide?
Néhány kocsi előtt eltolja a havat a hókotrásra befogott kis markológép. Nem
ismerünk senkit, de bizalommal állunk be a szerb-magyar konvojba (délután
majd külön csapatoknak szurkolunk a kézi EB bronzmeccsén, de most együtt
araszolunk). Egy kocsit mi is kitolunk a hóból. Mindnyájan eljutunk a
településig. Sem előtte 10 perccel, sem utána öttel nem tudtunk volna
kimenekülni. Az angyalok mindig idejében jönnek. Amikor jönniük kell. Így
lehetünk mi is a karácsony hírnökeivé. Amikor a gyerekek nekünk szavalják
Szilágyi Domokos versét, a kis karácsonyfa tetején trónoló papírangyalra
tekintek. Mintha rám mosolyogna. Visszamosolygok. Együtt énekeljük az
angyalok kórusában:
„Dicsőség mennyben az Istennek…”
A teológusok és más egyetemisták módosi ajándékos útját az Ágoston Sándor
Alapítvány szervezte és támogatta.
