Isten munkatársai lehet(t)ünk
Módos, 2009. VIII.
2011 augusztus közepén ismét elindult egy kis csapat a vajdasági Módos
településére, hogy egy hetes anyanyelvőrző tábort tartson az ott élő
gyerekeknek. Ez volt az első év, amikor szervezőként vehettem részt a
táborban, ami sok előzetes szervezést igényelt. A magyarországi csapat
teológusokból és az alapítvány szerbiai munkáiban már többször segítő
diákokból, egyetemistákból állt, így 6 fővel indultunk neki a hosszú útnak.
A tábor szervezése már a nyár elején kezdetét vette, többször gyűltünk össze
Budapesten, hogy átbeszéljük a programot, ötleteket gyűjtsünk egymástól és
azért is, hogy „összeszokjon” a csapat, mivel minden évben változik az, hogy
kik jönnek.
Nagy meglepetésünkre sokkal több gyerek jött el a táborba, mint amire
számítottunk. Volt olyan nap a hét közepén, hogy 40 gyerek volt a módosi
ház udvarában. Nem csak Módosról, hanem Káptalanról, Bókáról, sőt a
távolabbi Nezsényből is jöttek gyerekek. A közelebbi településekre minden
reggel és este kisbusz ment ki, és hozta-vitte a gyerekeket. Voltak páran,
12 fiatal, akik sátorban, illetve a házban aludtak.
Az idei tábor témája az imádság volt. Minden nap egy történeten keresztül
beszéltünk nekik az imádság fontosságáról és ehhez kapcsolódva kézműves
foglalkozásokat csináltunk. A tábor végén pedig drámajátékot játszottunk
velük, amit a szülőknek is bemutattak. Természetesen az egyik célkitűzésünk
az volt, hogy az Úri imádságot megtanulják. Napról napra egyre gyorsabban
sajátították el és a tábor végén csodálatos dolog volt hallani, ahogyan
közösen magyar-szerb gyerekek mondják a Mi Atyánkot.
Jó volt látni, hogy nemcsak évről évre, hanem egyik napról a másikra is szép
eredményeket értünk el. Voltak olyan szerb gyerekek, akik a tábor végére
magyarul szóltak hozzánk és egymáshoz is. Többen is mondták például, hogy
imádkoznak társukért.
Mi, a „szervezők” minden este összeültünk pár órára és megbeszéltük az
aznapi tapasztalatainkat, esetleges észrevételeinket megosztottuk egymással.
Napunk közös, általunk tartott áhítattal és imaközösséggel zárult. Az egyik
ilyen alkalmon mondta egyik társam a következőket:
„Tudjátok, ebben az a szép, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs semmijük, mégis
bennük van a Krisztus szeretete.” Azt hiszem, ez a mondat tudja leginkább
jellemezni a kis településen töltött egy hetünket. Talán kissé elfogultak
vagyunk velük kapcsolatban, de a módosi gyerekek egyáltalán nem olyanok,
mint amit az ember „megszokott”. Itt nem 1-2 problémás rosszcsontról van
szó csupán, hanem nehéz anyag körülmények közül, és még nehezebb családi
háttérből jövő gyerekekről egytől egyig. 2005-ben hatalmas árvíz volt a
településen, a legtöbb család háza lakhatatlanná vált. (Többek között azért
is vette fel az alapítvány a kapcsolatot Módossal, mert ez volt a
legsúlyosabban károsult falu.) Akik mindemellett, végtelenül egyszerű
gyerekek, szomjazzák Isten igéjét, és hagyják, hogy vezessük őket.
Ezek a gyerekek az év 52 hetéből 51-ben ezt az egy nyári hetet várják. Mi
semmi többet nem adunk, csak készülünk egy témával, játszunk velük, áhítatot
tartunk, rajzolunk, és beszélgetünk velük. De amit ők adnak, azt sem
emlékek, sem szavak nem mutatják meg igazán.
Mint harmadéves teológus hallgató (csúnya szóval élve) nagyon jó „gyakorlás”
ez a tábor. A gyerektábor egyértelműen a sok tapasztalat, a gyerekek
viselkedésének tanulmányozása, helyzetük jobb megismerésük, az áhítatok
tartása miatt.
Az első gyerektáboromba a testvéremmel együtt, szinte „véletlenül”
kerültünk, mert: „kellett még egy ember” meg egy sofőr. Alapvetően úgy
gondoltam akkor, nem készültem fel kellőképpen, az egész tábor egy kudarc
lesz. Mondanom sem kell, hogy nem így történt, és azóta is hálás vagyok
Istennek, hogy az alapítvány munkatársává és legfőképpen az Ő munkatárásává
tett. Mindenkit buzdítok, hogy a teológiai évek során keresse meg azt a
területet, ahol igazán Isten és az emberek munkatársai lehet.
Ki tudja, talán pont az Ágoston Sándor Alapítvány keretein belül folyó
munkák során találja meg ezt.
