Magyarigen (avagy ki-ki hozzon még egy nótát)

Az egykori Alsó-Fehér megyében található település szépen hangzó neve hívó szavává, jelképévé vált a lassan egy évtizedes múltra visszatekintő nyári, erdélyi kirándulásainknak. Egész pontosan kilenc évvel ezelőtt vettük fel a kapcsolatot Gudor Botond tiszteletes úrral, a környék több szórványgyülekezetének fiatal lelkipásztorával, aki minden kishitűséget megszégyenítő derűvel és kitartással irányítja a maroknyi magyarság lelki életét.

Amint e néhány bevezető sorból is sejthető: a magyarigeni tábor több, mint egyszerű úti élmény. Az Erdély csodáira járó utazót ugyanis a tájnak nemcsak a szépsége érinti meg, hanem a lelke is; mint ahogy az erdélyi magyar nyelvnek sem csak a kifejező ereje ejti rabul, hanem a szavak szeretetteli bölcsessége is. Bizony tanulni és feltöltekezni megyünk a Tündérországba.

Először is megtanulhatjuk, hogyan terem a pusztulás és a reménytelenség helyébe életkedv, munka és jövőbe vetett hit. Tanítómesterünk Botond, aki Felsőcsernátoni Bod Péter templomát leírhatatlanul romos, összeomlásra ítélt állapotban örökölte pályája kezdetén. A Magyar Athenas szerzőjének egykor virágzó gyülekezetére ma már csak a templom lenyűgöző méretei és a korabeli leírások emlékeztetnek. Az 1849. október 23-i (!) ompolygyepűi mészárlás megpecsételte az azóta is fogyatkozó magyarság sorsát. Magyarigen, e szép nevű falu gyülekezete (kevesebb, mint 10 fő) a lelkész családjából és legszűkebb környezetéből áll. Nem sokkal nagyobb a hívek száma máshol sem: Zalatna, Sárd… 20-30 lélek. Mégis: romba dőléstől megmentett templomok, felújított emlékművek, síremlékek sőt egy épülő gyógyszertár jelzik a lelkipásztor útját. A templomot körülölelő régi épület első emeletén hangulatos diákszállás vár mindenkit szeretettel. Igazi testvéri szeretettel és Isten igéjével. Az úrasztalán fekvő Károli-bibliát az 1860-as években nyomtatták; már a kézbe vétele is ünnep. Hát még a szelíd, világos szavak, a lelkipásztor szavai – helyre tesznek minden az utazóban, tanárban, diákban nagy sorskérdéseket, kétséget, megdöbbenést. Magunkkal visszük az Igét a Detunáta vagy a Kecske-kő szikláira kapaszkodva, az Igen-tó partjára, sőt a Székelyföldre is.

Mert bár Magyarigenhez hűek maradunk, néhány esztendeje utazásunkat kiterjesztettük Szentegyházasfalura is. Itt a Magyar Örökség díjas Gyermekfilharmónia vendégei vagyunk. A „Fili” karnagya, Haáz Sándor tanár úr régi barátként üdvözöl bennünket minden megérkezéskor a Múzeum Szállóban, ahol biztos, hogy nem telik el este énekszó nélkül. A zeneteremből előkerülnek a hangszerek, a ládafiából a „Törpe daloskönyvek”, és a nótás kedv mindenkire egykettőre átragad. Aki először látja, hallja a 100 fős kórust a 40 fős zenekarral, alig hisz a szemének, illetve a fülének. Mindez 640 km-re Budapesttől, a szórványmagyarság megismerése után semmihez sem fogható.

Tényleg a legnagyobb sorskérdésekről van szó. Harminc történelem-, magyar- vagy osztályfőnöki óránál többet ér az, amit itt pillanatok alatt megért minden tanítvány. És ettől fogva azért is: nóta (Kossuth Lajos azt üzente…, Székely himnusz, Este van, szürkül bé…); már nemcsak a szálláson esténként, hanem kirándulás közben, a Hargitán, a Szent Anna-tónál vagy a Nyeregestetőn, sőt még a hazaúton is.

A búcsúszó minden évben ugyanaz: jövőre mindenki hozzon még egy vagy akár két-három nótát!

Papp István Gergely szervező tanár (a Magyar Református Nevelés 2006. novemberi számából)