Novemberben másfél tonna kitűnő minőségű Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei almát ropogtattak el a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium és Általános Iskola tanulói. Tudják, hogy ezzel a jelképes akcióval nem oldják meg a magyar almatermelők gondját, de az ötlet figyelemfelkeltésnek jó lehet.

A szünetben almásládákat pakolnak a gyerekek a budai gimnázium alagsorában, az osztályfelelősök pedig szatyrokba, kosarakba szedik át az aznapi gyümölcsigényt. A kilencedikes Katona Annamária ötlete volt ez az akció, akit az egyik november elején tartott történelemórán Kerekes Barnabás tanár úr – aki a jelenből is merít témát az előadásokhoz – története ihletett meg. A tanmesének is beillő párbeszéd később az iskola honlapjára is felkerült.

Egy mosonmagyaróvári burgonyatermelő gazda az árujának felvásárlására előszerződést kötött egy francia céggel. A végleges szerződés aláírása előtt egy nappal értesítették, hogy – sajnos – nem köthetik meg az üzletet.

– Nem jó az árum minősége? – kérdezte a magyar gazda.

– De, kifogástalan; Franciaországban nem találnék ilyet – mondta a vevő.

– Sokallja az árát? – tudakolta a gazda.

– Egyáltalán nem, a hazámban a francia gazdák többet kérnek érte – válaszolta a cég képviselője.

– Akkor miért állt el a vásárlási szándékától? – fakadt ki kétségbeesve a magyar termelő.

– Azért, mert Franciaországban találtam egy gazdát, akinek volt még eladatlan krumplija. Igaz, az drágább, és kevésbé jó minőségű, de francia.

Az eset iskolai elemzésekor Katona Annamária azt javasolta, hogy a nyári és őszi meggy-, dinnye-, tej-, léalmaháborúk után, amikor a magyar gazdáktól nem – vagy nevetségesen olcsó áron – akarják felvásárolni termékeiket, indítsanak jelképes akciót a Baár-Madasban, s kérjék meg a diáktársakat, hogy vállalják: naponta egy almát megvesznek (és megesznek), de azzal a kikötéssel, hogy magyar őstermelő termékét fogyasztják el. Az együtt gondolkodás során az is kiderült, hogy az egyik tanuló nagyapja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, az ukrán határ közelében él, és almatermesztésből próbál megélni, így kilencven forintos kilónkénti almaárral számolva, igazgatói engedéllyel két tonna termést vásárolt meg a bácsitól az iskola, és az őstermelő még el is hozta Budapestre a gyümölcsöt.

– Az akciónak kezdettől fogva nagy sikere van. A száz láda, ládánként húsz-huszonhárom kiló almát olyan fiúk pakolták le a teherautóról, akik finoman szólva sem tartoznak az iskola éltanulói közé. A nagyobb diákok is azonnal megértették, hogy miről van szó. – Nincs olyan érv, hogy nem szeretem az almát. Egészséges is, és segítünk is az akcióval, hiszen az ötszáz gimnazistából háromszáz rendszeresen vásárol almát – tudom meg Kerekes Barnabás tanártól. Elmondja: az iskolai diákönkormányzat felvállalta az almapakolást, a tárolást és a szétosztást, s az almánkénti húsz forintos összeg beszedését is.

Pósfai Balázs az iskolai diákönkormányzat tagjaként végzi a kiosztást, Tárnok Réka pedig az adminisztrációért felel. Mutatja is a precíz elszámolást, ottjártunk napján 299 szem gyönyörű, ropogós alma fogyott el. – Mindenki azt vállalta, hogy egy magyar almát megeszik mindennap. Tudjuk, ezzel a jelképes akcióval nem fogjuk megoldani a magyar almatermelők gondját, a mezőgazdaság válságát; de az ötlet figyelemfelkeltésnek jó lehet, talán másokat, más középiskolákat, intézményeket is arra biztat, hogy kövessék példánkat – szögezi le a pedagógus. Napközben az akció zökkenőmentes lebonyolításáért felelős fiatalok szellőztetik a raktárhelyiséget, mérik a hőmérsékletet, ládákat pakolnak, s időnként szemenként is megforgatják a gyümölcsöt. És az alma fogyóban van, ezért még vásárolni szeretne az iskola, s a megkérdezett pedagógusok és gyerekek biztosak abban, hogy hagyományt teremtettek, s az almaakció jövőre is folytatódni fog.

A Baár-Madas sajátos akciójának nincs marketingköltsége, és mégis jól működik. Hiába osztogatták egykor a Malév repülőgépein a magyar almát, s a televíziós reklámokban biztattak bennünket a gyümölcsfogyasztásra – a központi akciók sorra elhalkultak. Fontos, hogy kikerülték a felvásárlót, a nagy- és a kiskereskedőt is, ezért jutottak kilónként kilencven forintért olyan almához, amelyért a bevásárlóközpontokban kétszázötven forintot is elkérnek. Ahogy beszélgetek a diákokkal, az a vélemény bontakozik ki bennem, hogy a református gimnázium tanulói korántsem tekinthetők átlagosnak, televíziót például ritkán néznek, inkább a könyvtárakat látogatják. És a ma olyannyira divatos plázákban sem igen kóborolnak, mert nagyon sok szakkörük van, a nyelvművelőtől az énekkaron át a mindkét nembeli labdarúgó- és kosárlabdacsapatig. Az ökonapokra például speciális témakörű előadásokkal készülnek, amikor a vízről kell adatokat gyűjteni: a bibliai vízábrázolásokról beszélnek, öszszeszámolják és elemzik a Nemzeti Galéria vízzel kapcsolatos képeit, Hundertwasser ökofilozófiáról, a vályogépítészetről készítenek tanulmányokat.

Kezdődik az óra, a csengetésre szétrebbennek az almával töltött szatyrokat cipelő gyerekek. Az alagsorban a falon egy felirat: Ha Isten rád néz, most akkor mosolyog vagy szomorú?