Az Ágoston Sándor Alapítvány 2006. július 2-9 között Erdélyben folytatta műemléktemplomok megmentésére 2004-ben kezdett programját. Ebben az évben Marosszentimre református templomának állagmegóvására került sor.

Marosszentimre a dél-erdélyi magyarság kiemelkedő szimbóluma, ami azonban mára igen nyomorúságos állapotba jutott. Két szép vers is mutatja ezt a helyzetet.

A munkálatainkhoz szükséges előzetes műemlékvédelmi szakvélemény elkészítésében és a munka lebonyolításában is nagy segítség volt számunkra Sarkadi Márton építész-művészettörténész barátunk, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa, aki a terület előzetes felmérését is elvégezte.

A munkálatainkhoz szükséges anyagi eszközök előteremtésében a Teleki László Alapítvány nagy segítséget jelentett, amely alapítványtól idén is egymillió forint támogatást kaptunk.

A templom javításán összesen mintegy 35 fő dolgozott, ebből két szakembert a helyszínen szerződtettünk, a többiek önkéntesek voltak. Mintegy 20 református teológus érkezett Budapestről, 8 teológus jött Kolozsvárról, élükön a Kolozsvári Teológiai Akadémia rektorával, Dr. Juhász Tamással. De közöttünk fáradozott régész, művészettörténész, mérnök, és gyógypedagógus ismerőseink egész sora is, valamint a Magyarországi Református Egyház Zsinatának kedves sofőre is, aki szintén velünk együtt hordta a téglákat.

Az elvégzett munkálatok: a megrongálódott tetőszerkezet kijavítása, újracserepezése; a templomkerítés helyreállítása.

Istennek adunk hálát érte, hogy a munkát be tudtuk fejezni, s hogy megtartott mindannyiunkat a kinti út során. Ezen a héten különösen megtapasztaltuk, hogy „Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Mózes 33:27).

Ahogy mindig e hetek alkalmával, úgy most is vasárnap sok szórvány-gyülekezetben hirdettük Isten bátorító üzenetét.

Fejünkre por hull, régi vakolat,

így énekeljük a drága Siont;

egér futkározik a pad alatt

s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga a pap,

de énekelünk mi százak helyett,

hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiúban a denevér riad

s egy-egy szuvas gerenda meglazul:

tizenegyedikünk az árva pap,

tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt,

- azt bünteti, akit szeret az Úr -

s velünk dalolnak a padló alatt,

kiket kiirtott az idő gazul.

A 75 éves Sütő Andrásnak

Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.

Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,

gyülekezet, szolga, pap - senki sincs.

Legnagyobb hiányzó maga az Úr.

Áll még egy sírkő, zuzmóval takart.

Kézdiszentkereszti Lázár Vilmos

üzeni föld alól a tört magyart -

csak annyit, mit egy jégverés kimos.

A torony galambok nélkül inog,

varjú, csókaraj cibálja gazul,

nem a kő, nem a bezúzott ikon,

itt az idő az, ami meglazult...

Fejünkre pók hull, égi vakolat,

az orgonában szúette futam.

Nem énekel az sem, mi megmaradt.

Hát kit szeretsz itt, s kit büntetsz, Uram?