2009. július 11-19. között az Ágoston Sándor Alapítvány újabb templom-felújítási munkálatokat szervezett Erdélyben, azon belül is mi, résztvevők (a KRE hallgatói, a Pápai Református Gimnázium diákjai és még sokan mások, kiegészülve helyi fiatalokkal is) Magyarigenben, Sárdon és Zalatnán dolgoztunk.

A fő munkálatok ezúttal Sárdon folytak. Az előző évek erőfeszítéseinek köszönhetően (tetőszerkezeti javítások, héjazat kiegészítése a cserepek megtisztításával és visszahelyezésével) idén főleg belső munkálatokat kellett végeznünk. Az ablakkereteket lecsiszoltuk és lefestettük, az üvegeket megtisztítottuk. Emellett a templom különleges padjait tisztítottuk meg a mészcseppektől, mely padoknak a különlegessége abban rejlik, hogy nincsenek lefestve, hanem megmaradtak eredeti állapotukban.

Egy pár merészebb társunk állványzatról az új mennyezetet festette le, valamint a karzat is új színben tündökölhet. Az együttes munkának köszönhetően hatalmas változás történt a templombelsőn.

Munkánkat az is ösztönözte, hogy idén augusztus 20-án a belső-erdélyi magyar szórványközösségek nagyszabású ünnepségét itt rendezték meg és akkor az egyébként 15-20 fős gyülekezet több mint 300 fősre bővült az ünnep erejéig. Nem mellesleg ezen az ünnepi alkalmon koszorúztuk meg először az 1848-ban meggyilkolt 63 sárdi mártír emlékére most elhelyezett réztáblát. De talán ennél is jobban motivált minket, hogy a sárdiak augusztus végén –több évtized elteltével– újból konfirmációi ünnepre gyűlhettek össze a templomban, ahol két fiatal tehetett konfirmációi fogadalmat.

Egy-egy kisebb csoport Magyarigenben és Zalatnán is dolgozott. Magyarigenben a templomtornyot takarították ki markos legények, ahol sok éves madárürülék és denevérpiszok nehezítette a közlekedést. A munkák részben azt a célt is szolgálták, hogy a közeljövőben szükséges bádogozási munkálatokhoz előkészítsék a terepet.

Zalatnán, ahol a református gyülekezet mára 15-20 fősre apadt –ami elsősorban az 1848. őszi preszákai mészárlásnak köszönhető, amikor is több mint 700 zalatnai magyart öltek tömegsírba– elszomorító állapotba került az elmúlt évtizedek alatt a templom. A mennyezetről négyzetméteres vakolatdarabok szakadtak le, az aljzatbetonréteg felpúposodott, összetöredezett, azon kellett átbukdácsolnia rendszeresen egy, a gyülekezetbe járó vak néninek. Tavaly pedig a valamikor statikai hibákkal megépített párkány dőlt ki 2-3 méter hosszan az eresz alól, életveszélyessé téve a templom környékét is. Ezért aztán idén a teljes belső burkolatot feltörtük és szép tégla járószintet alakítottunk ki. Sárdi mesteremberek segítségével a többi állagmegóvási munkát is el tudtuk végezni.

Emellett a szervezők gondoskodtak arról, hogy ne csak munkával teljenek a napok. Délutánonként különböző programokat szerveztek, hogy egy kicsit jobban megismerjük a környéket és annak történelmét, kultúráját. Ennek jegyében a környékbeli hegyekben kirándultunk, vagy éppen Gyulafehérvárra, Nagyszebenbe látogattunk el. Az egyik estére szervezett táncházban magyarlapádi énekeket és táncokat tanulhattunk.

Mára már az is hagyománnyá vált, hogy mi, teológusok a helyi és a környékbeli gyülekezetekben szolgálunk, istentiszteletet tartunk. Jómagam is több gyülekezetben hirdettem igét: Magyarigenben, Szászsebesen és Gyulafehérváron, teológus társaim pedig Alvincon és Zalatnán. Gyulafehérvár kivételével mind nagyon kis létszámú gyülekezetek ezek, általában 9-15 fő tartozik egy-egy közösséghez. Szomorú azt látni, hogy ezeken a helyeken ilyen kevés a reformátusok, magyarok lélekszáma, de mégis nagyon jó azt tapasztalni, hogy az itt lévőknek fontos, hogy templomuk lehetőségeikhez képest rendben legyen, és nagy-nagy szeretettel várnak bennünket, segítőket évről-évre, hogy a magunk szerény képességei szerint együtt munkálkodhassunk.

Úgy vélem, a Jóisten idén is megáldott és gazdagabbá tett bennünket sok-sok élménnyel, tudással.