2012 november végén-december elején négy erdélyi iskola: a zsoboki Bethesda Gyermekotthon, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, valamint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett tusnádfürdői és csíksomlyói gyermekotthonokban felnövő fiataloknak szereztünk kirándulást Székelyudvarhelyre. Sok év óta hagyományosan ősz végén hátrányos helyzetben felnőni kényszerülő 14-18 év közötti fiatalokat tudunk három napra vendégül látni a Református Diákotthon Alapítvány épületében.

Ilyenkor három napunk van arra, hogy együtt legyünk fiatalokkal, akik kiszakadva a szokásos környezetükből, kicsit fellélegezve, új élményekkel ismerkedve, mégis lelkiekben is valamin olykor elgondolkozva töltekeznek, élvezik a szabadság, a kirándulás örömét. Egyrészt igyekszünk kimozdulni, kirándulni, vagy egy szép városban sétálni, netalán egy sütire beülni egy cukrászdába, másrészt próbálunk olyan témákról beszélgetni, amik érdekelhetik a fiatalokat, amik érinthetik mindannyiunk életét. Olyan élethelyzetekről tudunk így együtt beszélgetni amivel talán mi magunk sem szeretünk szembesülni. Személyes élményekre is támaszkodva a lehető legőszintébben próbálunk szembenézni mindenkit érdeklő kérdésekkel.

Az elmúlt években így érintettük azt az élethelyzetet, amikor valaki egyedül érzi magát a világban, a „nincs emberem”, amikor „csak magamra számíthatok”. De ugyanígy beszélgettünk a felelősségvállalás kérdéséről egy alkalommal, ami különösen nehéz témának bizonyulhat valaki számára, aki már átélte, hogy érte nem vállalt felelősséget senki, de még a tulajdon szülő anyja sem. Hogy készüljön akkor ő arra, hogy a nagybetűs életben majd másokért, de akár csak magáért is felelősséget tudjon vállalni.

Ezen a hétvégén állandósult magatartásformáinkról, félelmek keltette sablonválaszainkról az így kialakult sémáinkról beszélgettünk sokat. Takaró Jani őszinte bizonyságtételén kezdtünk péntek este a témára hangolódni, szombaton azután azt a lelki folyamatot jártuk körbe, ahogy egyes élethelyzetekben beválni látszó reakcióinkat magatartásformákká rögzítjük, sémákká alakítjuk.

A sémák betöltetlen érzelmi szükségletek mentén alakulnak ki legtöbbször bennünk. Furcsa, de lehetséges, hogy néhány alapvető séma döntően meghatározza életünket. Olyan válaszaink ezek, amelyek egy élethelyzetben, egy adott környezetben, bizonyos emberek társaságában nagyjából megfelelőek voltak. Később azonban, mert ezek a sémák megmerevednek, igazából nem segítenek, sőt pont ellehetetlenítik, hogy adekvát válaszokat adjunk az élet újabb kihívásaira.

Ha szeretteim által eltaszított ember vagyok, lehet, hogy megtanulok viselkedni, többé-kevésbé beilleszkedni egy közösségbe, hiszen ezt várja el tőlem a környezetem, ezt jutalmazza pozitív válaszokkal, de emiatt lehet, hogy nem tanulok meg kockáztatni, bátran elindulni, magamat másokra bízni, vagy éppen szembefordulni a környezetemmel, bízva abban, hogy így is szeretni fognak. Azokat a sémákat, rögzült játékszabályokat teszem meg vezérlő elvnek, amivel túléltem egy engem fenyegető élethelyzetet. És bár akkor lehet, hogy nyerő stratégia volt azt az adott választ adnom, később, sémává rögzülve, végül is már se magamhoz, se a másikhoz, sem a környezetemhez valójában nem lesz ez megfelelő viszonyulási forma.

Bárkire igaz lehet, hogy bár halljuk sok alkalommal, hogy az Isten szeret bennünket, ez nem jelent igazából nekünk semmit. Akinek olyan sémái vannak döntően, amivel a környezettel szemben csak védekezni igyekeztünk megtanulni, olyan mélyen gyökerező bizalom meg nincs esetleg bennünk, ami az átélt elfogadásból táplálkozik, annak ez a mondat üresen fog csengeni.

Ezért érezzük annak fontosságát, hogy ezeken a hétvégéken ne ajtóstul rontsunk valakinek az életébe, a „lelki házába”, és kalapáljuk a fejébe, hogy az Isten megtérést vár tőled, hanem óvatosan fénybe állítva a rögzült sémáinkat, csak lassan jussunk el egy olyan igazságra, amiről János első levelében olvashatunk: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben”

Szombat délután azután egy igazán felszabadító túrázásban fáradhatott el a társaság, megmászva a Budvárt.

Vasárnap, egy szép napsütéses délelőtti séta után folytattuk a témánkat, a Református Diákotthon Alapítvány étterme átalakult templommá, és Sáska Attila prédikációjában hallgathattunk újra személyes élményekre is támaszkodva erről felszabadító szeretetről.

A hétvégén azonban sok más érdekes dologról is esett szó. Beszélgettünk a téli népszokásokról, hajdani eleink hiedelmeiről. Közben kézműves foglalkozás keretében karácsonyfa díszeket készítettünk különböző természetes anyagokból.

De kerítettünk alkalmat két nagyon érdekes együttlétre is, amikor is két olyan foglalkozást mutattunk be kézzelfoghatóan a fiataloknak, ami talán tágította a horizontjukat. Egy tumorbiológus és egy szülésznőnek készülő fiatal mesélt arról a világról, ami őket a pályájukra csábította. Egy kérdésből kiderült, hogy a fiatalok közel negyede szakácsnak, vagy konyhai alkalmazottnak készül. Belegondolva, aki nevelők, nevelőnők között nő föl egy gyermekotthonban, jóformán csak az utált iskolában lát szakmáját jobban-rosszabbul elvégző felnőttet munka közben. Na meg a gyermekotthon konyháján…

„Menjünk mi is Betlehembe”

Ezen a foglalkozáson a téli ünnepkör népszokásaival ismerkedünk, Katalin, illetve András napjától Vízkeresztig terjedően. Advent a keresztény kultúrkörben a karácsonyt megelőző böjti időszak, „kisböjtnek” is nevezték. Megtudjuk ki készítette az első adventi koszorút, kis történeti kitekintéssel a koszorú készítési módjait és a gyertyák és szalagok színszimbolikáját is megbeszéljük. Advent szó jelentését is tisztázzuk: a szó jelentése: eljövetel, az Úr eljövetele. Archív filmrészleteket tekintünk meg, énekeket tanulunk, a decemberi jeles napokhoz fűződő hiedelmekről beszélgettünk, „berendezzük” a karácsonyi asztalt, és közösen kántálunk. Kézműveskedés részben: karácsonyfadíszeket készítettünk gyékényből, vagy csuhéból, nemezből.

A téli ünnepkörrel Katalin-naptól (november 25.) kezdve ismerkedtünk, hiszen ez a kisfarsangnak nevezett időszak záró napja, amikor az őszi mezőgazdasági munkák, lakodalmak, mulatságok befejeződnek. Ezután sem bál, sem lakodalom nem esett karácsonyig. Sok helyen meggyfagallyat rügyeztettek. Ez a katalinág. Időjóslás is kapcsolódott hozzá: „Ha Katalin kopog, karácsony locsog”, vagyis ha  Katalin napján fagy, akkor karácsonykor lucskos, enyhe idő lesz, vagyis fehér karácsonyra számíthatunk.

András-nap (november 30.): Adventnek, illetve az egyházi évnek is a kezdete. Első disznóölő nap! A disznóölés, disznótor a téli hónapok jelentős eseménye volt régen és napjainkban is. Házasságjósló nap is egyben: lányok ekkor főztek András-napi gombócot.

Decemberi jeles napok közül Borbálát (december 4.), Miklóst (december 6.) és Luca (december 13.) napját emeljük ki, hiszen a Kárpát-medence magyar vidékein ezekhez a jeles napokhoz fűződik a legtöbb hiedelem és szokás. Utóbbi, Luca napja a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. Ekkor készül a lucaszék, ekkor kezdik el sarjaztatni a lucabúzát. Sok helyen ismeretes a lucakalendárium, hiszen a hiedelem szerint Luca napja és karácsony közötti 12 nap a jövő évi 12 hónap időjárását jellemzi ezért hagymagerezdeket tettek az ablakpárkányra, és a beléjük tett só megnedvesedése jelezte a következő évben a megfelelő hónap időjárását. Dunántúl egyes falvaiban szokás volt a Luca napi-kotyolás a lucázás. Fiúgyermekek házról házra járó termékenységvarázsló népszokása. De házasságjósló nap is: gombócfőzés, ólomöntés, lucacédulák kapcsolódnak hozzá.

Szentestéhez és a karácsonyi asztalhoz egykor számos hiedelem kapcsolódott. A karácsonyi asztalra tett ételeknek mágikus, szimbolikus jelentőségük volt. A bab, mák, borsó pénzbőséget biztosított, a fokhagyma védte a családot a rontástól a gonosz szellemtől. Egészséget biztosított. A méz úgy ízesítette az ételt ahogy édessé tett az életet. A piros kerek alma az egészség, egység, szépség, szerelem jelképe, a család egységét, összetartását biztosította.

December végi jeles napok: István (december 26.), János (december 27.), Aprószentek napja (december 28.) után szilveszterről és az újév első napjáról is sok érdekességet megtudtunk. A téli ünnepkört január 6., vízkereszt ünnepével zárjuk, ahogy a foglalkozást is ezen jeles nap átbeszélésével!

Miből áll egy molekuláris biológus munkája? Milyen eszközöket használ a laborban? Mi is pontosan az a sokat emlegetett DNS és hogyan tehetjük könnyedén láthatóvá? Érdekes és látványos kísérleteken keresztül igyekeztem közelebb hozni a fiatalokhoz a biológiát, a kutatás élményét.

Egy labor elengedhetetlen tartozékai a különböző pipetták, falkonok, mérőedények, savak, lúgok, a szárazjég és még sorolhatnám. Bemelegítésként mindenki elkészíthette saját fantáziája szerint egyedi koktélját a rendelkezésünkre álló pipettákkal. Ki bátrabban, ki kicsit félénkebben vette kézbe és mérte ki precíz pontossággal italának különböző sűrűségű összetevőit (gyümölcslevek, szirupok, joghurtok), amit aztán el is fogyaszthattak a vakmerőbbek.

Mindamellett, hogy a -78,5 °C-os szárazjeget munkánk során hűtésre, szállításra használjuk, igen látványos és szórakoztató kísérletekre készteti olykor az inkubációs ideje alatt várakozó kutatót is. A gyerekeket is felcsigázta, ahogy ez az égetően hideg, szilárd halmazállapotú CO₂ szobahőmérsékleten rögtön gáz halmazállapotba megy át és nyújt lehetőséget például luftballon, hatalmas CO₂ gázzal töltött buborékok, habfürdő készítésére.

Ismerkedtünk még egy kicsit a mindennapi háztartásban előforduló savakkal, lúgokkal és azok egyszerű kimutatásával otthoni eszközökkel. Indikátornak a vörös káposztában is megtalálható antociánt használtuk.

Végezetül egy rövidebb beszélgetés után a sejtekről, azok működéséről és a DNS-ről, nekiálltunk a DNS izolálásnak. Hogy a folyamatok szemmel követhetőek legyenek, 3-4 szem kiwi DNS-tartalmának kinyerését tűztük ki célul. A fiatalok nagyon segítőkészek voltak, az első kérdés úgy hangzott, hogy „ugye mi csinálhatjuk?”. A fizikai majd a kémiai feltárás után, a soron következő kicsapással tettük szabad szemmel is láthatóvá az amúgy olyan megfoghatatlannak tűnő DNS-t.

Voltak akik eleve nagyobb érdeklődéssel voltak a biológia iránt és akadtak, akik a közös munka folyamán találták meg helyüket az asztal körül. Mindenesetre az elmondható, hogy akik ott voltak, azok nem csak hogy láttak már kivi DNS-t, de maguk izolálták is azt.

Előadást tartottam 14-21 éves korosztályú fiúknak és lányoknak, két csoportra osztva őket nemek szerint. Az előadás témája a születés volt. A lányoknál tartott előadásom egyik célja az volt, hogy tágabb látóteret biztosítsak a szakmák terén, így megismertettem velük a szülésznői szakma szépségeit és feladatát, ami a hivatásom. Ezt követően mélyebb betekintést nyerhettek a születés rejtelmeibe. A női belső nemi szervek anatómiájától kezdve egészen az újszülött ellátásig. Szemléltetőként képeket hoztam nekik a magzat fejlődéséről, hetekre lebontva, a beágyazódástól a szülés megindulásáig. Az előadásom része volt egy 4 perces 3D-s videó (grafikai ábrázolással) a szülés folyamatáról. Negyedéves szülésznő hallgatóként szereztem némi tapasztalatot a várandós gondozás és szülésvezetés során. Ezeket a tapasztalatokat, élményeket igyekeztem átadni. Az előadás végén az anyaságról és az újszülöttek ellátásáról beszélgettünk.

A fiús előadásomon az apaság szerepéről, az apává válásról esett szó, valamint az apás szülés pozitív és negatív oldalait elemeztük. Velük is megnéztük a magzat fejlődéséről szóló képeket, valamint a szülésről szóló videót. A kórházi gyakorlatom során látott apás szüléses tapasztalataim osztottam meg velük.