☰ A honlap egyetlen intézménynek sem hivatalos oldala. Bővebben az impresszumban... > Bemutatkozunk > Magunkról > Laus viventi Deo! <előző | következő>

Laus viventi Deo! – Hitélet és hittanoktatás

Iskolánk újraindítása egybeesik az 1989-90-es rendszerváltozás idejével. 1989-ben kezdett az addig inkább csak sokak imádságának tárgyát képező remény, hogy ti. az 1952-ben államosított intézmény ismét a református egyház fenntartásába kerülhet, valósággá válni. Isten kegyelméből – kezdetben ugyan csak néhány osztállyal, és csak az egykori épület egyik szárnyában, de 1990 őszén mégiscsak – megkezdődhetett a tanítás, s ezzel együtt a Baár–Madas hitélete és hittanoktatása is. Ebben az időben született meg – a kezdetek óta iskolánkban tanító Berkesi Gábor, a Pozsonyi úti gyülekezet lelkipásztorának javaslatára – új jelmondatunk: „Laus viventi Deo!”, azaz „Dicsőség az élő Istennek!” Éppen az idén múlt 400 éve, hogy Szenczi Molnár Albert 1606-ban mind a 150 zsoltár szövegét magyarra fordítva ezeket a szavakat írta naplójába. A Baár–Madas újraindulásának során annyi áldást és csodát tapasztaltak meg a szervezők: egykori és új tanárok, diákok, az iskoláért áldozatot vállaló szülők, gyülekezetek és más támogatók, amit ez a jelmondat tudott a legszebben és a legtömörebben összefoglalni. Dicsőség az élő Istennek, hogy elsőként a magyarországi református középiskolák közül ezt az iskolát kaphatta vissza egyházunk az államtól! Dicsőség az élő Istennek, hogy még a legszűkösebb, kezdeti hónapokban és években is, mindig jutott annyi anyagi és erkölcsi erő, hogy legyen hol színvonalasan és jókedvűen tanulni, tanítani! Dicsőség az élő Istennek, hogy olyan lelkipásztorok lehettek az iskola vendégei egy-egy áhítatra, evangélizációs alkalomra, akiknek szavait életük hitelesítette a még oly kritikus középiskolások előtt is.

Az első évek az újjászületés eufórikus örömében és a családiasság jegyében teltek. Ez az iskolai hitéletre és a hittanoktatásra is hatással volt. Természetes volt, hogy a fakultatív hitéleti alkalmakon, például egy-egy délutáni evangélizáción, vagy karácsonyi műsoros délutánon a tanárok és a diákok is szinte teljes létszámban képviseltették magukat. A hittanórákra is inkább a közös beszélgetés, az élményközpontú tanulás és az áhítatos jelleg volt a jellemző, semmint a monologizáló tanári előadás, vagy a diákok passzív jelenléte és lexikális tudásuk gyarapítása.

Az évek múlásával az iskola tanulói és tanári létszáma megsokszorozódott. A református egyház hittanoktatási kerettanterve az éppen aktuális előírásokhoz – mint pl. NAT, kétszintű érettségi stb. – igazodva napvilágot látott. Ezek alapján a Baár–Madas helyi hittan tantervét elkészítettük és bevezettük, s mindez azt eredményezte, hogy a bensőséges és bizonyos mértékben autonóm légkör háttérbe szorult. A kilencvenes évek közepén az osztályok létszáma átlagban már 30 fő körül mozgott, s a diákok vallási és felekezeti háttere rendkívül különböző volt. A hittanból megtanítandó tananyag mennyisége nem igazodott azonban ehhez a változáshoz, mivel jelentősen megnőtt a Zsinat által előírt tantervi követelmény. Így a hittanoktatás kényszerűen elmozdult a kognitív, ismeretátadásra összpontosító tanári előadás irányába. A jövőben fontosnak tartanánk egy olyan, koncepciójában gyökeresen más jellegű központi tantervet, amely életkorhoz igazítottan, probléma orientáltan, a tanulók emocionális és gyakorlati igényeinek és szükségeinek megfelelőbb módon, a helyi jellegzetességeknek, hagyományoknak nagyobb teret biztosítva lehetővé tenné, hogy egy felekezetileg, kegyességileg és hitbelileg teljesen eltérő szinten lévő nagy létszámú osztályközösség is hitében és ismereteiben egyszerre növekedhetne.

Természetesen az első években alakultak ki és szilárdultak meg iskolánk hitéletének azok a napi, heti és éves rendjét meghatározó alkalmai, amelyeket több mint másfél évtized elteltével is élő és éltető tradícióként gyakorlunk ma is. Ilyenek a tanítási napokat kezdő és záró rövid áhítatok, melyeket osztályközösségben tartunk. Reggel, az aznapra kijelölt bibliai szakasz felolvasása és esetleges rövid magyarázata után közös éneklés és imádság – a 487. dicséret 2. verse – zárja az áhítatot. A tanítás végén pedig a 103. zsoltár első két versét mondjuk el közös imádságként. Hetente egyszer van közös iskolai istentiszteletünk a közelben található pasaréti református templomban, ahol mindig nagy szeretettel fogadnak bennünket. Az államosítás előtt erre a célra a gimnázium átalakítható tornaterme szolgált. Ennek berendezési tárgyai (pl. szószéke) azonban vagy megsemmisültek, vagy a közeli gyülekezetek kezdték el használni a megmentett padjait, székeit.

Heti istentiszteletünkön a kezdetektől fogva felváltva szolgálnak az iskolában tanító lelkipásztorok és meghívott lelkészek, köztük az evangélikus diákokat tanító evangélikus lelkipásztorok is. Szintén az újraindulás óta élő hagyományunk, hogy a tanév során legalább három alkalommal szervezünk evangélizációs sorozatot. Általában októberben, a reformáció ünnepe előtti napokban, karácsony előtt ádventben, illetve a nagyheti-húsvéti szünet előtti időszakban. Ezek a sorozatok három-négy alkalomból állnak és sokáig fakultatív jellegűek voltak. Az első években a tanítási órák után, kora délutáni időpontokban tartottuk őket, s csakúgy mint ma, közös úrvacsorázással fejeztük be együttléteinket.

Mind a tanévnyitó, mind a tanévzáró ünnepélyünket istentiszteleti keretben tartjuk. Ilyenkor a nagyobb szülői létszám miatt általában a Pozsonyi úti református templomban gyűltünk és gyűlünk össze mind a mai napig. Iskolánk egy hetes gólyatáborában már az első években is rendszeres, osztályonkénti reggeli áhítattal kezdtük és közös esti evangélizációs alkalommal zártuk mindig a napot.

A kilencvenes évek első felétől kezdve vált szokássá gimnáziumunkban, hogy ősszel és tavasszal egy-egy tanítási napot iskolai csendes napként a lelki megújulásnak, megerősödésnek szánunk. Ennek jegyében az iskola diákságának életkoruknak megfelelő szinten szervezett programokat, a legtöbbször egy-egy központi téma, gondolat mentén. Vagy úgy, hogy mi hívtunk magunkhoz neves és lehetőleg keresztyén értékrendű előadókat, avatott szakembereket, vagy úgy, hogy mi látogattunk el különböző – főleg budapesti, vagy főváros közeli – intézményekbe. Mindkét esetben lényeges volt azonban a látott és hallott élmények, tapasztalatok közös feldolgozása, elemzése, értékelése. Az elmúlt néhány évben vendégünk volt többek között: dr. Nemeskürty István történész professzor, Kobzos Kiss Tamás énekmondó, Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos zenész a Kaláka együttesből, a Ráckeresztúri Református Drogterápiás Intézet munkatársai, Orián Géza szociális munkás a Református Cigány-missziótól, vagy Varga Mihály pénzügyminiszter. Mi magunk pedig látogatást tettünk egyházi és világi szeretetotthonokban, kórházakban és felsőoktatási intézményekben.

Mindemellett igyekszünk erősíteni iskolánk és a Magyarországi Református Egyház közötti kapcsolatot is. Ezt szolgálják nemcsak azok az országos rendezvények, – országos tanévnyitó ünnepély, magyar református világtalálkozó – amelyeken „hivatalból” mindig részt veszünk, hanem a gyülekezetekkel való kapcsolattartás is. Az ún. szupplikációs, azaz gyülekezetlátogató vasárnapokon iskolánk küldöttsége: az énekkar, valamelyik lelkészünk és egyegy osztály keresi fel általában azokat a fővárosi, vagy főváros környéki gyülekezeteket, ahonnan diákjaink a Baár–Madasba jelentkeznek.

Az iskolai mindennapok szerves részeként megtartott alkalmakon túl azonban más, – részben önszerveződő – lelki együttlétek is gazdagították gimnáziumunk spirituális életét. Néhány éve – eleinte csak a kollégiumi, bentlakó diákokból, majd budapesti osztálytársaikkal kiegészülve – ifjúsági bibliakör és dicsőítő csoport szerveződött, amelyik többször is szolgált iskolai alkalmakon. Szintén diákkezdeményezésre jöttek létre az ún. „Neked” délutánok, amikor az iskola diáksága az evangéliummal találkozhat egy teadélután keretében. Ezeken az alkalmakon keresztyén könnyűzenei koncert, diaporámás előadás, személyes bizonyságtétel részesei lehetnek az érdeklődő fiatalok.

Az Általános Iskola mint önálló tagozat 1997-es megindítása természetesen az iskola hittanoktatásában és hitéletében is változásokat hozott. Az életkori sajátosságoknak megfelelő módon tartott hittanórák mellett a gyermekek vallásos fejlődéséhez igazított új közösségi hitéleti alkalmakat honosított meg a tagozat hitoktatói testülete és vezetősége.

Az újraindulás óta eltelt több mint másfél évtized hitoktatási és hitéleti tapasztalatait a 2007-ben esedékes centenárium kapcsán is le kell vonnunk. Ehhez Isten Lelkének bölcsességét és világosságát kell kérnünk. Ha magunkra nézünk, Dániellel együtt vallhatjuk: „Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása” (Dán 9,7). De ha az Úrra, akkor megszilárdulhat bennünk a Baár–Madas jelmondatának igazsága: „Laus viventi Deo!”

Berta Zsolt lelkész, vallástanár (a Magyar Református Nevelés 2006. novemberi számából)