Az iskolai szavalóversenyek pedagógiai céljai
„Ki milyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint
Isten kegyelmének jó sáfárai. Ha valaki szól, úgy mondja szavait, mint Isten
igéit…” (1Kor 4,10-11)
A szavalóversenyek iskoláink évről-évre ismétlődő rendezvényei. Már a
felkészülés során is, s még inkább a versenyek után sokszor egymásnak
ellentmondó szakmai és általános pedagógiai vélemények ütköznek a
szavalóversenyek értelméről, céljáról lebonyolításának, értékelésének
mikéntjéről – egyáltalán a verseny létjogosultságáról.
Vannak, akik úgy tekintenek a szavalóversenyre, mint a (meglévő vagy csak
vélt) előadói tehetség, s a hozzá kapcsolódó művészi ambíció kiélésének
terepére, a sikerre szomjas leendő színészpalánták szereplési vágyát
kielégítő alkalomra. Ebből a szemszögből nézve a szerényebb képességű, de
ambiciózus versmondó a dilettantizmus csapdájába eshet, egy-egy tehetséggel
megáldott gimnazista viszont a tisztes amatőr rangjára emelkedhet.
A viták jellegzetes témája még, hogy egyáltalán verseny formájában kell-e
költészettel, a szép szóélményével találkoznia versmondó diáknak és
közönségnek vagy valamiféle „fesztivál jellegű” műsor-összeállítást kellene
szervezni helyette, ahol a verseny okozta izgalom nélkül adhatják elő
produkcióikat a vers- és prózamondók, elkerülve az esetleges kudarc vagy a
remélt siker elmaradásának kockázatát is.
Az 1980-as években a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium tanáraként
szerveztem, 1990-től folyamatosan a Baár–Madasban rendezem az iskolai
szavalóversenyeket, ill. az Áprily Lajos Alapítvány kuratóriumának
titkáraként gondozom az országos református középiskolai szavalóversenyeket.
Az így szerzett két évtizedes tapasztalat birtokában vetem papírra
meggyőződéssé érlelődött gondolataimat a szavalóversenyek értelméről,
pedagógiai hasznáról. Úgy tapasztalom, hogy álláspontom több tekintetben is
eltér a közfelfogástól, előfordul, hogy gyakorló magyartanár kollégákétól
is.
A szavalóversenyt nem az előadóművészet tehetségkutató mutatványának,
nyilvános versengésének tartom. Nem korlátozom a funkcióját a művészeti és
még kevésbé csupán a tantárgy-pedagógiai (irodalmi és nyelvi) nevelésre. A
szavalóverseny – mint közel fél tanéven át tartó folyamatos műhelymunka – a
személyiségfejlesztésnek egészen sajátos, egyénre szabott, komplex nevelési
lehetősége.
A verseny meghirdetését a kijelölt tematika jegyében történő szövegolvasás,
-keresés, -válogatás folyamata követi. Ezután az előadásra kiválasztott
művek részletes szövegelemzése következik. Csak a minden részletében
megértett szöveget szabad memorizálnia a versmondónak. A hangzó szöveg, a
beszélt nyelvhelyessége, az árnyalatok technikai részletei ebben a fázisban
válnak fontossá. Legvégül a már teljesen precíz szövegtudás birtokában a
vesrmondó szívén, agyán, egész személyiségén átszűrve sok gyakorlással
formálódik előadássá, személyes közlendővé, olykor vallomássá a választott
alkotás. Ez a több fázisból álló folyamat elmélyült, szoros munkakapcsolatot
jelent növendék és tanár között, és a legkülönfélébb klasszikus nevelési
területek eszköztárát igényli és mozgósítja. Az értelmi, érzelmi, akarati,
az erkölcsi és hitbeli, a közösségi és individuális nevelés indirekt, de
nagyon hatékony lehetőségeit rejti magában.
A legnyilvánvalóbban a magyar nyelv és irodalom tantárgyhoz kapcsolódik a
szavalóverseny, ezért is szokták csupán valamiféle tanórán kívüli
kiegészítő, járulékos tevékenységnek tekinteni sokan. Az kétségtelen, hogy a
szavalóversenyre való felkészülés során a növendékek irodalmi ismeretei
gyarapodnak, műveltségük szélesedik, olyan alkotókkal és művekkel
találkozhatnak, akik a középiskolai tananyagban egyáltalán nem, vagy alig
szerepelnek. Ezáltal az olvasási kultúra is fejlődik. Ehhez járul még az
esztétikai érzék és az ízlés fejlesztése, fejlődése is.
Karácsony Sándor pedagógiai nézetrendszerének axiómáját idézve: „Minden
nevelés nyelvi nevelés.” Tehát az előadásra kiválasztott szöveg értelmezése,
a nyelvi elemek jelentésrétegeinek föltárása, a gondos és alapos megértés
elengedhetetlen alapfeltétele a majdani jó előadásnak.
Grammatikai alapismeretektől a stilisztikai, retorikai, esetleg
nyelvtörténeti tájékozottságig igen sok szempont fölmerülhet a készülés
során. Amíg a szöveg kiválasztása gyakran intuitív, szubjektív, hiszen
hangulati és érzelmi tényezők is befolyásolják versmondóinkat, addig a
nyelvi értelmezés logikus gondolkodást igénylő intellektuális folyamat,
amelyhez a felkészítő tanárnak minden segítséget meg kell adnia. Ez a
folyamat tehát az értelmi nevelés lehetőségeit kínálja. A nyelvi nevelés
részeként foglalkozunk növendékeink beszédtechnikájának csiszolásával, a
tiszta hangképzés, a helyes hangsúlyozás, hanglejtés, beszédritmus
követelményeinek érvényesítésével. Ez utóbbi akkor eredményesebb, ha a
tanóráinkon a memoriterek számonkérésekor sem hagyjuk, hogy a tanulók
lélektelenül ledarálják, színtelen, közömbös hangon elhadarják a
megtanulandó verseket, szövegrészleteket, hanem megkívánjuk tőlük is –
nemcsak a szavalóktól – a legalább szépen tagolt, helyesen hangsúlyozott,
tisztán artikulált beszédet.
Egy-egy jól kiválasztott és minden részletében megértett alkotás azonban
érzelmi azonosulást is kíván előadójától. A legkülönfélébb élethelyzetek,
személyiségtípusok, érzelemfajták és árnyalatok, hangulatok átélése az
empátia készségét fejleszti. (Az olvasás ennek passzívabb, a versmondás
pedig aktívabb formája.) Az empátia az érzelmi intelligencia legalapvetőbb
fokmérője. Ha nemcsak okos, hanem érzelmileg differenciált, jó, érzékeny,
megértő, mások felé odaforduló homo christianusokat akarunk nevelni, akkor
az érzelmi nevelést nagyon fontosnak kell tartanunk. Erre tudatosan
törekedve olyan érzelmek átélésére és hiteles tolmácsolására is képessé
tehetjük tanítványainkat, amelyeket életkorukból eredő kevés tapasztalatuk
miatt ők maguk még nem élhettek meg. Ez pedig hozzá segítheti őket ahhoz,
hogy kifinomultabb lelki hangoltsággal másokat ill. önmagukat is jobban
megismerjék, megértsék és kifejezzék. Ez az emocionális készség a
kapcsolatteremtés terén is nagy könnyebbséget jelent.
A felkészülési folyamat állandó kísérője a személyiség akarati tényezőinek
az aktivizálása, azaz az akarati nevelés. A szöveg megtanulása,
memorizálása, állandó rendszeres gyakorlása önfegyelmet, szorgalmat,
pontosságot követel az előadódtól. Már maga a versenyre jelentkezés is
akarati döntést igényel, a versenyzés, a nyilvánosság előtti szereplés
rendkívüli akaraterőt kíván az egyébként gátlásokkal, kétségekkel küszködő
kamasztól. A lámpaláz leküzdése, a teljes összeszedettség, a fegyelmezett
kiállás (amely folyamatosan önkontroll alatt tartja a mimikát, a
mozdulatokat, a testtartást, a hangszínt, hanglejtést, hangerőt és
beszédritmust), az akaraterő fejlesztésének egészen kivételes, de korántsem
öncélú, hanem önmagán túlmutató jelentőségű lehetősége.
Az erkölcsi nevelés révén készíthetjük föl növendékeinket arra, hogy a
versenyen elért sikerek, kimagasló vagy szerényebb eredmények, váratlan
kudarcok, esetleges méltánytalanságok elhordozására képesek legyenek.
Morális tartást igényel továbbá minden versenyzőtől a vállalt feladatban
való hűséges helytállás: nem megfutamodni, útközben feladni, lemondani a
jelentkezést, hanem amit az ember vállalt, becsülettel végigcsinálni.
Erkölcsi kérdésként kezelhetjük a szavalóversenyen való részvétel értelmét
is: egyéni sikerre, személyes dicsőségre törekszik-e mindenáron a versmondó,
vagy a neki adott talentumok segítségével szolgálni kíván egy szép, értékes,
nemes ügyet: az anyanyelv és a nemzeti kultúra ügyét, s mindehhez
áldozatkészen odaszánja erejét, szabadidejének egy részét, türelmét,
figyelmét. Tud-e együtt érezni versenyző társaival, képes-e örülni az ő
sikereiknek is, eljut-e odáig az őszinte önismeretben, hogy elfogadja,
vannak, lehetnek az ő teljesítményénél jobbak, színvonalasabbak is. Képes-e
eléggé önkritikusan viszonyulni saját fogyatékosságaihoz, érzékeli-e
korlátait? A reméltnél halványabb szereplés elkedvetleníti, visszariasztja a
további versenyzéstől, vagy megedzi, ösztönzi arra, hogy még jobbra
törekedjen?
A szavalóversenyek tematikája, a választásra felkínált alkotók, művek
legtöbbször a személyiség belső életének legrejtettebb spirituális
dimenzióját is megérinthetik. Az istenkeresés, a kétség és a hit, a bűnbánat
és a kegyelemvágy üdvösségharcában növendékeinknek Isten igéjén kívül a
maguk sajátos eszközeivel segítségére lehet az irodalom is.
Eme legszemélyesebb hitbeli élmény mellett a szavalóversenyeken előadott
művek a magyar kultúra sok évszázados gazdag hagyományrendszerébe is
bekapcsolják a versenyzőket (persze a hallgatóságot is) erősítve ezáltal a
nemzeti identitástudatukat. Hazánk történelmi és kulturális értékeinek
ismeretére, megbecsülésére és szeretetére nevelve, tanítványainkat a
„szellemi haza” részeseivé avatják.
A közösségi nevelés kitüntetett alkalma lehet egy-egy szavalóverseny. A
méltóképpen megült ünnepeknek közösségformáló, összetartó és
hagyományteremtő erejük van. A versenyzők a maguk felkészültségével,
közlésvágyával, tehetségével, a közönség (az iskola vezetői, tanárai,
diáktársak serege, szülők, családtagok, öregdiákok, pártfogók sora stb.)
pedig érdeklődő figyelmével, a szervezők alapos előkészítéssel, minden
részletre kiterjedő szeretetteljes gondoskodással, a segítők udvarias
közreműködésükkel járulhatnak hozzá, hogy a szavalóverseny az iskolai
életnek szép élményeket adó, örömteli közösségi ünnepe legyen.
Ezért is célszerű nem hétköznap, a tanítási órák után (rohanva, kifulladva,
feszülten, az idő rövidségével és fáradtsággal küzdve) délután rendezni,
hanem „megadni a módját”, rászánni az időt. Megéri! Szombaton
felszabadultabban, pihentebben szerepelhetnek a versmondók, nemes
személyiségekből álló zsűri bírálhatja el a produkciókat (ők is jobban
ráérnek ilyenkor) és nagyobb létszámú közönségre számíthat az iskola. Nagyon
fontosnak tartom, hogy ünnepélyes külsőségek között, közönség előtt,
nyilvánosan folyjon a verseny, amely jó alkalom arra is, hogy az iskola régi
diákjai visszajárjanak, s így még szorosabbak legyenek az Alma Materhez
fűződő kötelékek. A versmondók családtagjai jóleső érzéssel nyugtázzák, hogy
részt vehetnek ezen a családias bensőséggel megrendezett, személyes
találkozásokra is alkalmat kínáló, a közösségi érzületet tápláló
rendezvényen. Így a szavalóverseny is hozzájárulhat a maga eszközeivel az
iskola arculatának a formálódásához. lelki-szellemi gazdagodásához.
Természetes, hogy sokféle különböző aggály, ellenérv, fenntartás is kíséri a
szavalóversenyt. Ezek közé tartozik például az a tanári panasz (vagy
egyszerű tényközlés), hogy vannak olyan osztályok, amelyekben nincsenek
versmondásra alkalmas gyerekek, más osztályokból pedig 4-6, olykor ennél is
több versmondó indul a versenyen. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha a
gimnáziumi tanulmányok kezdetén a magyartanár a gondjaira bízott növendékek
képességeit, adottságait sokoldalúan feltérképezi, mielőtt elkezdene velük
együtt dolgozni, akkor az olvasási, helyesírási, fogalmazási, retorikai
készségeken kívül ki kell derülnie az előadói hajlamoknak is. Ehhez elegendő
mindenkinek elmondania egy erre a célra újonnan megtanult szabadon
választott verset az osztály előtt. A versmondás révén kiderül, kinek milyen
az orgánuma, artikulációja, előadásmódja. A tanár számára világossá válik,
milyen széles azoknak a tanulóknak a köre, akiket érdemes megszólítani,
biztatni, hogy foglalkozzanak a versmondással. A legtöbb gyerek hálásan
fogadja a biztatást. Sok emlékezetes élménnyel ajándékoztak meg engem azok a
csöndes, visszahúzódó (vagy éppen nehezen kezelhető) tanítványaim, akiknek
rejtett előadói készségét, amelyet korábban senki sem sejtett, sok
biztatással és intenzív foglalkozással sikerült felszínre hozni. ők maguk
is, szüleik is, de tanáraik, osztálytársaik is meglepetten, a felfedezés
örömével csodálkoztak rá kiemelkedően sikerült versmondásukra és az ezzel
járó megbátorodásukra. A nevelés-nevelődés – Németh Lászlót idézve –
szobrászmunka is: „a napok apró vésőütéseivel valami szépet hozni ki, nem a
kőből, hanem az élő anyagból…”
Nem osztozom abban a tanári vélekedésben, hogy a versválasztásban ill. a
felkészülésben „a tanár ne befolyásolja a gyereket, hagyja meg a teljes
önállóságukat, szabadságukat.” Ezt inkább érzem a tanári kényelmességet
álcázó ideológiának, mint felelősséggel teli pedagógiai álláspontnak. A
diákok számára ismeretlen költők ill. témák esetén a tanári felkészülésnek,
válogatásnak kell megelőznie a gyerekek munkáját. Át kell gondolni a
következő szempontokat: az adott korosztály számára milyen művek ajánlhatók,
szét kell válogatni a jelentős, magas esztétikai színvonalat képviselő
műveket a kevésbé jelentősektől, úgy kell bő és változatos kínálatot a
versmondók elé tárni, hogy ők koruk, nemük, egyéni alkatuk szerint
rátalálhassanak a számukra legmegfelelőbbre. A tanárnak igenis segítenie
kell ebben a diákokat tanácsaival, tapasztalataival, emberismeretével.
Különösen fontos, hogy a versmondó egyéniségére szabott művet válasszon. A
szaktanár felelős azért, hogy a versenyen elindulni kívánó tanítványai
minden lehetséges segítséget megkapjanak a felkészüléshez. Az így
felkészített versmondónak sohasem kell csúfos kudarctól tartania, mert saját
képességei szintjén tisztességgel helyt fog állni. Az az érv pedig
egyáltalán nem vehető komolyan, hogy azért kevés a jelentkezők száma, mert
„nem volt idő a felkészülésre”. Egy kora ősszel (október elején)
meghirdetett és január végén lebonyolított versenyre nem 1-2 hét (vagy
esetleg néhány nap!) alatt kell felkészülni! Ha a szaktanár helyes ütemet
szab ennek a munkának, akkor nem lehet az időből kifutni.
Megoszlik a vélemény arról is, hogy kiket érdemes egyáltalán a
szavalóversenyen a közönség elé bocsátani: minden jelentkezőt, aki
felkészült (vállalva ezzel az egyenetlen színvonal ódiumát és a hosszúra
nyúló verseny – némelyek számára – fárasztó terheit), vagy előre kiválogatni
a legkiválóbbakat, hogy a verseny „műsorként” is színvonalasan hasson, se a
közönség, se a zsűri idejét ne vegye túlságosan igénybe és a versenyzőknek
se kelljen sokáig izgulniuk.
Csakhogy, ha a szavalóversenyt a komplex személyiségfejlesztés gazdag
nevelési lehetőségének tartjuk, akkor a versenyre rendesen felkészült
gyerekeket nem lehet megfosztani a versenyzési lehetőségtől, hiszen ez
teljesen ellentétes volna a pedagógiai alapszándékkal. A fentebb leírt
szempontok szerint az fejleszti a személyiséget, ha a diák megpróbálhatja
magát, ha részese és átélője lehet a közös élményeknek, hallhatja a társai
produkcióit, levonhatja a tanulságot a zsűri értékelő bírálatából.
Tanítványunk munkáját becsüljük meg akkor, ha nem elzárjuk a lehetőségtől,
hanem engedjük versenyezni. A legtöbb „eltanácsolt”, előzsűrizéssel
„kipottyant” gyerek a következő tanévben már nem is próbálkozna újra, és
kudarcként, megszégyenülten élné meg az ilyen kiválogatást. Ha egy színházi
előadást minden zokszó nélkül nézünk, hallgatunk 3-3,5 órán át, akkor egy
évben egyszer (szombaton délelőtt) a szavalóversenyt is végig lehet
hallgatni ugyanennyi ideig. Ha szeretjük a költészetet, ha fontosnak tartjuk
a versmondást, ha őszintén, mélyen érdekel bennünket a gyerekek
személyiségfejlődése, tehetségének kibontakozása. Ahogy József Attila írta:
„Csak az olvassa (=hallgassa) versemet, aki ismer engem és szeret!”
Szándékosan hagytam írásom végére a leglényegesebbnek vallott elvet a
szavalóversennyel (de általában mindenféle versennyel) kapcsolatban. Gyakran
hallani – még tantestületeken belülről is és egyházi körökben is –
versenyellenes véleményeket. Pedig a keresztyén iskolák növendékeit úgy kell
fölnevelni, hogy „az Isten embere jól felkészített legyen” (2Tim 3,17), azaz
mai világunkban megállja a helyét. A komoly helyzeti előnyt jelentő
versenyképességre a sokoldalúan kifejlesztett kommunikációs és szereplési
készséggel tehetnek szert. Ez legalább olyan fontos helytállásuk, evilági
előmenetelük szempontjából, mint a biztos ismeretanyag és a széleskörű
műveltség.
Az ifjak életkori sajátosságaikból fakadóan szeretik próbatételek elé
állítani magukat, szeretik teljesítményeiket összemérni társaikéval, a
„sportszerű”, egészséges izgalommal járó küzdelmeket. Ahogy Kisfaludy Károly
írta epigrammájában: „Verseny pályáján tűnik fel a férfias érdem, Küzdve
lehet naggyá az erő és férfi tehetség.”
Olyan világban élünk, amely szüntelenül próbatételek elé, versenyhelyzetekbe
állítja az ifjú embert. Értékzavar, sőt értékválság vesz körül bennünket. A
keresztyén iskolák hitben, emberségben, műveltségben jól felkészített
diákjainak talpraesettségben, nyilvános közszereplésben, kommunikációs
ügyességben is meg kell állniuk helyüket olyan korcsoportok között, amelyek
– szinte csak ez utóbbi téren túlfejlett képességükkel, az előbbi erényeket
akár nélkülözve is – fölénybe kerülhetnek a mi diákjainkkal szemben.
A homo christianus szelídsége, szerénysége nem jelenthet balekséget. Ez a
szerénység nem félszeg, szorongó, gátlásaival küszködő, csöndesen a háttérbe
húzódó, véleményét inkább elhallgató, észrevétlenségbe menekülő,
önértékelési zavaroktól gyötört ember magatartása. Ez a szerénység alázat,
amely az ajándékba kapott tehetség és a tisztes jó munka révén születő
sikerrel, eredménnyel Istent dicsőíti. Ez a szemlélet tudatában van a
talentumokkal együtt járó felelősségnek, s amikor szereplésre vállalkozik,
nem a maga dicsőségét keresi, hanem jézusi tanítást követ: „Gyertyát sem
azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és
fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok
az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti
mennyei Atyátokat” (Mt 5,15-16).
Legmeggyőzőbb, és igen rokonszenves példája az ilyen személyiségnek a
református Kölcsey Ferenc, a „szókratészi bölcsességű, catói karakterű,
meleg emberszeretettel és gyermeki szelídséggel” megáldott költő és
politikus, akiben a magánemberi szerénység, valamint a közéleti felelős
szerepvállalás és az azt sikerre vivő ékesszólás tehetsége szép harmóniában
egyesült. Kölcsey azt hirdette az ifjú nemzedéknek, hogy a „a
köztanácskozásokban élő szóval részt kell venned: az ékesszólás, ami erre
megkívántatik, oly szükség, mi nélkül közdolgokban részt vevő polgár
közvetlenül nem hat” (Parainesis). Nagy László a XX. század erkölcsi,
szellemi és kommunikációs válságaiban így vall: „Hiszek a szóban.
Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség.
Hiszem azt is, hogy elvezet a pecsétek mögé, ahol épp rám várnak a titkok…”
A szóval való nyilvános, odaadó és felelős bánásra nekünk kell megtanítanunk
– minden lehetséges eszköz, így a szavalóverseny segítségével is – a
diákjainkat, „mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül
a harcra?” (1Pt 14,8).
Kovács Gáborné tanár (a Magyar Református Nevelés 2006. novemberi
számából)
