Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg itt meg itt, ekkor és ekkor, mert köteles elvégezni a nyúlfutás-tanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutást Oktató Főtanfolyam. Oda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor… de a főkövér már rá is reccsent: „Na, fusson egy kört!” Aromo futott. „Rettenetes! – sopánkodtak a bizottság tagjai. – Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!” Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták. Nyúlfutásra oktatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. „Na, mutasd meg neki!” – mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. „Na, látod, ez az! – mondták a kövérek Aromónak. – Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát?! Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl.” Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz! átugrott a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra oktató tanfolyam! A kövérek meg: „Utána, utána, hiszen még nem tud rendesen futni, fogják meg!” De mire kettőt léptek, Aromo farkincája végét se látták. Nosza, vérebeket eresztettek utána. Így találkoztam Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek.

Észrevételek a gimnáziumok 9–12. osztálya számára készült informatika-kerettanterv (illetve annak tervezete) kapcsán

Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyü magyarság.
Bundás indulatok: oh be tatári müv ez!
(Kisfaludy Károly: Tatárok Magyarországban)†

Röviden: értelmetlen, megalapozatlan, kivitelezhetetlen.

A jelenlegi érettségi rendszer 2005-ös bevezetése óta viszonylag egységes követelményrendszer szerint zajlik a középfokú informatikaoktatás. Ez a rendszer a kezdetektől több sebből vérzik. A gyakorlati érettségi vizsga főbb témaköreihez igazodva, csak néhány pontot kiemelve:

• A dokumentumkészítéshez sok (véleményem szerint a kelleténél sokkal több) eszközt igyekszünk a diákok kezébe adni, de nem tanítjuk meg (nem is követelmény, nem is méri a vizsga, nem is fér bele az időkeretbe), hogy a rendelkezésre álló eszközöket (amelyekből, még egyszer hangsúlyozom, meglátásom szerint sokkal kevesebbre van szükség) mikor, hogyan használja. Kiragadott példaként említtessék meg a tipográfia-szövegszerkesztés kapcsolata: Hess András, Misztótfalusi Kis Miklós, a Knerek vagy a Tevanok hazájában hány diák tudja azt, hogy magyar szövegben a bekezdések nem csupán behúzással kezdődnek, hanem annak hagyományos mértéke is van; hogy a bekezdéseket ezek után felesleges és bántó térközzel elválasztani; hogy az elválasztás a hagyományosan sorkizárt szedéssel járó szükséges rossz? Megtanítottuk-e, hogy a behúzás nélküli bekezdéseket térközzel elválasztó, balra zárt és az elválasztást végletekig kerülő szedés angolszász gyakorlat – ami a globalizálódó világban szükséges ismeret lehet, de nem ok arra, hogy kiszorítsa a hazai hagyományokat, illetve a fenti vonásokat a legrosszabb módon ötvöző öszvérmegoldásokhoz vezessen? Hallották-e, hogy a félkövér szedés alkalmazását háromszor is meggondoljuk, hogy a félkövér és a kurzív betűváltozat nem ugyanolyan szerepű (sőt, ha már a téma szóba került, a dőlt szót ebben a kontextusban használni sem lenne szabad, mert összemossa a kurzív és a döntött betűváltozat közötti különbséget)? Ritkítani, azt tudnak, de hallották-e valaha, hogy (szinte) soha nem ritkítunk? Hogy a ritkítást és az aláhúzást gyakorlatilag csak azért emlegetjük, mert rossz, kerülendő hagyományként ránk maradt az írógépes korszakból? S ha a fentiek kapcsán megállapítjuk, hogy mi magunk sem tudunk eleget az igényes képű szöveg előállításához, akkor van-e bennünk –s a tantervkészítőkben–‡ elég alázat ahhoz, hogy kimondjuk: az esetek többségében elég lenne a szövegszerkesztő program beépített stílusait használni – bízva abban, hogy alkotók felvértezték magukat a kellő ismeretekkel (aztán van-e bennünk elég bátorság ahhoz, hogy megtanítsuk a stílusokat módosítani, mert az alkotók már a Szövegtörzs stílust is rosszul definiálták)?
• Sokkal rövidebbre fogva: a fentiekhez hasonló gondokat látok a bemutatókészítés kapcsán is. Ezen a területen is meghatározó lenne az igényes munka iránti vágyat felébreszteni, harsány színektől és indokolatlan animációktól eltanácsolni (azaz az eszköztárat szűkíteni); elrendezés, képméret, betűtípusok és ezer más vonás kapcsán az egységes megjelenés fontosságáról beszélni. E téren is alapvető fontosságú lenne a vizuális kultúra fejlesztése, ez jogos kapcsolódási pont lenne – vessük ezt össze a tanterv négyórás (legelsőnek, vagyis 9., jobb esetben 10. év elejére szánt) egységének néhány kapcsolódási pontjával: optika, félvezetők és folyadékkristályok. Viccelni tetszettek? De tényleg! Ezt komolyan tetszettek gondolni?
• A fentiek szinte változtatás nélkül elmondhatók a honlapszerkesztés kapcsán. Ennél a témánál súlyosbítja a helyzetet, hogy az érettségi követelmények már 2005-ben is végletesen elavult technikákat kértek számon: a szövegszerkesztés kapcsán még korlátok közé szorított, oly bús, fehér igénytelenség itt tombolni kezd, csatát nyer, diadalmenetet tart, majd győzelem-ünnepet űlet: 22,5 perc alatt gányolt az érettségiző honlapot, amelyben sikeresen vegyültek el a szerkezetet meghatározó html-elemek között a külső megjelenést leíró, ezért oda nem illő kiegészítések – mit nekünk tartalom és forma különbsége, hordozhatóság és szabványosság, mit nekünk holmi w3.org, a szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései stílusokról és egyebekről: mi változatlanul követjük, tanítjuk és kérjük számon a kilencvenes évek rossz irányba formálódott gyakorlatát (becsületére legyen mondva az érettségi feladatsor javítási útmutatójának, hogy a honlapszerkesztéshez minden igyekeztünk ellenére esetleg mégiscsak konyító maturandust nem bünteti meg, sőt 2009 májusa –a tizedik vizsgaidőszak– óta kifejezetten hozzájárul a korszerű –az egyetlen valóban helyes– megoldás elfogadásához: „Teljes értékű megoldásnak számít, ha jó stílusok használatával formázta a weblapokat a vizsgázó a tag-ek esetleges paraméterezése helyett.”)
• A táblázatkezelés az előbbieknél talán kevesebb buktatóval jár – mert objektívebb, szárazabb ismereteket ad át a tanár, majd alkalmaz a diák. Ezen a téren csak azt kellene átgondolni, hogy valóban szükséges-e az index(hol.van()) olyannyira kedvelt párosa, hogy ha már annyira szeretnénk a táblázatkezelést a tőle alapvetően idegen adatbázis-kezeléssel összepárosítani, akkor miért nem az ab.mező() függvényt erőltetjük; hogy a szövegszerkesztéshez és a honlapszerkesztéshez hasonlóan miért kerüljük olyan gonddal az egységességet, áttekinthetőséget, módosíthatóságot biztosító stílusokat az oktatás során (meg hogy miért szeretjük annyira középre igazíttatni a diákkal a különböző hosszúságú számokat, amire józan gondolkozású ember csak viszolygással tud tekinteni).
• És végül talán az adatbázis-kezelés lehetne a sikertörténet. Átgondolatlan, összecsapott munkával itt lehet a legkevesebb sikerre számítani: a programozáshoz hasonlóan a lekérdezések vagy futnak, vagy nem; vagy jó eredményt adnak, vagy rosszat – csak azt kellene eldönteni, hogy ezt valóban alkalmazói program felhasználói szintű alkalmazásának kell-e tekintenünk. Merthogy kevés tevékenység igényli annyira a kliens-szerver-modell szerinti megközelítést, mint ez – és ezt sikerül teljesen elrejtenünk azzal a tökéletesen hamis képpel, hogy a felhasználó a saját gépén létrehozza a saját kis adatbázisát, aztán időnként lekérdezget, nagy ritkán módosítgat vagy jelentést készít. Mintha a szakmabelieken kívül a nagyközönség érdemi része tervezgetne adatbázist 1:n, sőt n:m kapcsolattal, mintha nem arról lenne szó, hogy az alkalmazói programok felhasználói szintű alkalmazói (ilyet már írtam, akkor is a tantervből néztem ki, nem tudok elszakadni tőle) a legtöbb esetben azt sem tudják, hogy a program mögött szakemberek által tervezett komoly adatbázisok futnak.

Félreértés ne essék, el tudom fogadni, sőt hasznosnak tartom az adatbázis-kezelés alapjainak (lényegében az sql-nyelvnek) az oktatását (mert egy lekérdezés megfogalmazása hasonló meggondolásokat igényel, mint egy programrészlet megírása, ily módon előkészítheti a programozási ismeretek majdani megtanítását – amit viszont általános célként megfogalmazni súlyos hibának tartok). Ennek azonban csak egészen más megközelítésben látom értelmét; olyan megközelítésben, ahol a diák megérti, hogy egy távoli adatbázist általában egyidejűleg több ember ér el, hogy ezeknek más-más jogosultságaik vannak, hogy a lekérdezések eredménye –a mögöttes adatok folyamatos változása miatt– állandóan változhatik. Mind a fentieket joggal sérelmezhetik a tanterv alkotói: talán joggal mondják, hogy a jelenlegi rendszerhez nincsen közük; miért nem az ő munkájukról szól ez az írás. Bár az előző sorok a jelenleg hatályos tanterv éles kritikájaként is felfoghatók, szándékaim és reményeim szerint a helytelennek tartott gyakorlat mellett minden esetben megfogalmaztam a látásom szerint helyesebb alternatívát.

E sorok írójának véleménye szerint csak így lenne szabad egy százezreket érintő rendszerhez hozzányúlni: javítsuk ki, ami rossz; ha feltétlenül szükséges, dobjuk el a hasznavehetetlent, és annak a helyére tegyünk jobbat.

Ez a tanterv nem ilyen. Forradalmi hevülettel alakít át – nem véve tudomást a realitásokról, az objektív és a szubjektív adottságokról.

Néhány nappal ezelőtt született egy írás (http://petersoft.hu/keret/kerettanterv_informatika.pdf), melyet a szakmabeliek jelentős számban írtak alá – az az írás elsősorban az óraszámok csökkenése ellen tiltakozott. Jómagam is csatlakoztam ahhoz, bár messze nem az óraszám-csökkenést látom a legnagyobb problémának – azzal akár egyet is tudok érteni; az alsó tagozaton kifejezetten támogatom a tárgy megszüntetését; akár az 5-6. osztályban is el tudom fogadni az eltörlését.

A magam részéről akár (összesített, heti) 0, 2 vagy 4 órában is tudok informatikát tanítani – csak kérem ehhez igazítani az elvárt eredményeket.

És akkor lássunk néhány kiragadott példát.

Az első tematikai egység komolyan nem vehető kapcsolódási pontjaira már utaltam – ugyanez érvényes az órakeretre is. Előzetes tudás: hang, kép digitalizálásának ismerete. Tessék mondani, mintavételezéssel együtt? Melyik sarokban is bújt meg az ehhez szükséges felszerelés? Melyik szoftvert is fogjuk használni? Ezen persze túltehetjük magunkat; főjön miatta az általános iskolai kollégák feje.

Mi majd nyomtatót konfigurálunk. Megismerkedünk az objektívek tulajdonságaival és a kamera szenzorával. (Nehogy valaki szabotálásra gondoljon: ez utóbbi kulcsfogalom! Tíz közül az egyik.) Aztán egyfelől megakadályozzuk, hogy a fájlokhoz illetéktelenek férjenek hozzá, másfelől felhőbe tesszük az adatainkat. Elektronikus aláírást hozunk létre, megismerkedünk a mágneses és a chipes kártyákkal, valamint az ujjlenyomat-azonosítással.

112 szóból két tucatot sem idéztem. Négy órában, feleim, négy órában.

Több, mint húsz éve vagyok a pályán informatikaszakos diplomával. Tanítottam általános iskolában ötödikeseket és nyolcadikosokat, tanítok sok éve gimnáziumban hetedikesektől tizenkettedikesekig mindenféle évfolyamot, voltak óráim szakirányú szakközépiskolában. Láttam jó iskolát, közepes iskolát és gyenge iskolát. Vezettem gyakorlatot egy főiskolán és két egyetemen. Tiszta lelkiismerettel jelentem ki: normális (átlagos) osztályban, normális (átlagos) diáknak ennek a töredékét sem lehet ennyi idő alatt megtanítani. Én személy szerint jó osztályban, jó diáknak sem tudom megtanítani. Szerintem kiemelkedő iskolában, kiemelkedő diáknak sem lehet. Szóljon, aki képes rá. Iskolával, névvel, ha kérhetem.

A második tematikai egységben megtaláltam az első rokonszenves gondolatot (tényleg). Mind a szövegszerkesztési, mind a táblázatkezelési részből nyilvánvaló, hogy a tanterv alkotója épít (az adott tevékenység kapcsán) korábban tanultakra. Személy szerint nagyon fontosnak találom, hogy az egyszer már elővett téma még egyszer (vagy inkább kétszer) előkerüljön. Egyetértek azzal a felosztással is, hogy korábban (a 7-8. évfolyamon) érdemes egyszerűbb, rövidebb szöveges dokumentumokkal foglalkozni (bár alighanem ennek kapcsán is kevesebbet akarnék megtanítani, mint a kerettanterv), illetve hogy táblázatkezelésből megtaníthatók az alapműveletek, a relatív és az abszolút hivatkozás, a legegyszerűbb függvények és diagramok – de ennél több nem. (Sok éve javítok emelt szintű érettségi dolgozatokat: rendszeresen találkozni =szum(a1; a2), =szum(a1+a2) típusú; select distinct helyett group by-t használó –működő, de a dolgok meg nem értését világosan mutató– megoldásokkal.) Ezt követően a 9-10. évfolyamon célszerű hosszabb szöveges dokumentumokkal foglalkozni (stílusokkal, hangsúlyozom újra), illetve elővehetők bonyolultabb függvények – nem ideértve már a statisztikai és a pénzügyi függvényeket. Mégis, miről lenne itt szó? Nettó jelenérték, belső megtérülési ráta is lesz?

Miközben tehát e két területen az alapelvvel, illetve nagy vonalakban a megvalósítással is egyetértek, megválaszolatlannak tartok egy lényeges gyakorlati kérdést: hogyan lendül át az iskolát váltó diák a választható programok közötti különbségen? Az Office 2003 felhasználói őrjöngeni voltak képesek, ha 2007-tel kellett dolgozniuk (és a két csomag aligha halt még ki a közoktatásból, miközben megjelent a 2010-es, úton van a 2013-as); illetve mi lesz a Microsoft termékeit használókkal, ha a kormányzat vagy a szaktanár (virág nyíljék a lába nyomán) az ő bölcsességében úgy dönt, hogy OpenOffice/LibreOffice elé üljenek le? Nyilván át lehet szokni, de akkor erre is kell néhány órát szánni (ahogyan természetesen az általános iskolából hozott anyag ismétlésére is).

Elveszett a bemutatókészítés: ezt el tudom fogadni, ez az egy téma talán valóban befejezhető az általános iskolában (és nem is tartom lényegesnek az újbóli felbukkanását).

Elfogadhatatlannak tartom azonban, hogy sem a honlapszerkesztés, sem a grafika nem kerül elő magasabb szinten: ahogyan a szövegszerkesztésnél, úgy a honlapszerkesztésnél is fontosnak tartom a többoldalas, koherens küllemű, esztétikus dokumentumok elkészítésére való képességet; illetve a grafika esetében szükségesnek látom egy nagyobb tudású (és óhatatlanul nehezebb) program alapjainak a megismertetését.

A tervezett 32 órából a szövegszerkesztési és táblázatkezelési ismeretek elsajátítása (és minimálisan szükséges szintű elmélyítése) után fennmaradó rész megítélésem szerint akkor is kevés az adatbázis-kezelésre, ha a multimédiáról szóló részeket elhagyjuk (amit nem szükséges rossznak, hanem szükséges jónak tartok – kérem tisztelettel jelezni, hogy a „több forrásból egyéni »csengőhang« létrehozása majd feltöltése mobiltelefonra” leírással jellemzett ismeret/fejlesztési követelmény az első öt oldalon olvasható fellengzős –de az adott műfajban nyilván elengedhetetlen– bevezető mely pontjához is kapcsolódik).

A bevezetőre amúgy sem érdemes túl sok szót vesztegetni (ha több időm lenne, akkor se szánnám erre), de azért egy gyöngyszemet kiemelek: „Az informatikaórákon elsajátított alapok lehetővé teszik azt, hogy a tanuló a más tantárgyak tanulása során készített feladatok megoldásakor informatikai tudását alkalmazza. Az informatika tantárgy keretében kerül sor a formális úton szerzett tudás rendszerezésére, továbbfejlesztésére, a nemformális módon szerzett tudás beépítésére, a felmerülő problémák megoldására.” Azaz az informatika integrál. Mindent. Heti egy órában. Vagy úgy tetszettek érteni, hogy „sor kerül”? Mert az mást jelent… Csak ha azt tetszik gondolni, akkor azt kellene írni…

Egykori osztályfőnököm-magyartanárom szavaival élve: nunc venimus ad fortissimum: programozás kilenc órában. Megnyugtató, hogy itt is számíthatunk előzetes tudásra: algoritmus kódolása valamely programozási nyelven. Idén tanítok egy átlagosnál talán valamivel jobb, kilencedikes, fizikatagozatos csoportot informatikára; éppen ma kérdeztem meg: ketten is azt mondják, tudnak programozni. Egy java, egy php. Ha pesszimista lennék, fölemlegetném, hogy tizenhat viszont semmilyen alappal nem rendelkezik, de inkább optimistán nézek a jövőbe, és abban bízom, hogy az a mérhetetlen voluntarizmus, amellyel ezt a kerettantervet összeállították, már jövőre megtermi gyümölcsét, és hasonló helyzetben mind a tizennyolc fog tudni programozni (és megint csak az emelt szintű érettségi tapasztalataiból kiindulva remélhetjük, hogy viszonylagosan egyenletesen oszlanak meg a nyelvek a Code::Blocks/GCC, Dev-C++ 5, FreePascal 2.4.2, Java SE, Lazarus 0.9, Perl 5.10, Python 3.2.1+, Visual Basic 2010 Express, Visual C# 2010 Express, Visual Studio 2008 Professional tíz esete között – aggodalomra csak az ad okot, hogy ezek mellett a dolgozat belső borítóján van két üres vonal is: javaslom a logo mellett a forth és a prolog választhatóvá tételét is: mégiscsak tarthatatlan a Neumann-elvű nyelvek ilyen indokolatlan túlsúlya). Tekintettel arra, hogy csak egy halvány utalás van arra, hogy a programozásra szánt kilenc órában az eseményvezéreltség mellett az objektumorientáltságnak is szerepelnie kell az oktatásban, egy-két órát nyugodtan rászánhatunk arra, hogy a különböző iskolából érkezetteket bevezessük egy új, közös nyelv alapjaiba. És mivel előzetes tudásként feltételezhetjük a véletlenszám-generálás módszereinek ismeretét, akár szakszerűen sorsolhatjuk is a lingua francát.

A hátralévő fejezetekből nem mazsolázgatok tovább (így is kicsúsztam bő két órával a vélemények beküldésére szabott nagyvonalú határidőből), matematikaszakosként csak jelzem, hogy a műholdas navigáció elvét a 11-12. évfolyam matematikaanyaga nélkül ugyancsak nem lesz könnyű megtanítani, de persze ha előírják, kísérletet fogunk tenni rá.

Ha a fentiekből nem lenne elég egyértelmű: álláspontom szerint a mű méltó sorsa csak damnatio memoriae lehet. A tervezet úgy rossz, ahogy van, jelen formájában semmilyen közérdekű célra nem alkalmas, átdolgozására nem érdemes időt és energiát fecsérelni – ennél a jelenlegi tanterv is használhatóbb (de annak javításához, az óraszámcsökkenéssel együtt járó megkurtításához szerény javaslataimmal magam is szívesen hozzájárulok).

Madas Pál
matematika-informatika szakos középiskolai tanár

† Kedves volt diákom, Virágvölgyi István szerint ez géppel döntött betűváltozat lehet.

‡A tipográfiához valóban értő szakember –az imént említett Virágvölgyi István– teljes joggal kifogásolja ezt az írásmódot – ez az egyetlen eset, amikor tudatosan, előre megfontolt szándékkal eltérek a hagyományos szedéstől.

Képzelt interjú Apród és informatikatanára között

Illés Apród annak rendje és módja szerint eljuttatta a kérdéseit Madas tanár úrhoz, aki kezébe vette az irányítást. Az interjú valóban rendhagyó és szokatlan.

–Megengeded, hogy a kérdéseidet kissé átalakítsam? Az igazat megvallva… (elnéz a távolba, szemmel láthatóan keresi a szavakat) kicsit laposnak találtam őket…

–Van más választásom?

–(Úgy tesz, mintha gondolkodnia kellene a válaszon.) Nemigen hiszem.

–Tanár úr elérhető a legnépszerűbb közösségi oldalak valamelyikén?

–Ahogy mondani szokták (hallatszik hangján a rosszallás), „fent vagyok” az iwiwen. Érzelmeim azonban régóta meglehetősen ambivalensek a portállal kapcsolatban; mára erősen eltolódtak a skála negatív irányába (szereti az idegen szavakat). Volt olyan kollégám-barátom, akinek pár szóban elmondtam, hogy milyen árnyoldalait látom, s ő hamarosan megszüntette az azonosítóját. (Látható tisztelettel beszél az ismeretlen kolléga határozottságáról.) Ha következetesebb lennék, én is régen így tettem volna.

–És mik lennének az árnyoldalak?

–A magam részéről soha nem voltam az adatvédelem élharcosa, de azt azért a legtermészetesebb emberi vonásnak tartom, hogy nem mondunk el bárkinek bármit önmagunkról. Természetesen ezeken az oldalakon sem ez történik, de úgy gondolom, hogy sokkal közelebb járunk ehhez, mint gondolnánk. Az talán még nem igazán érzékeny adat, hogy kit tekintek barátnak vagy ismerősnek (bár már ez is vitatható), de amikor egy kézben van egy fél ország ismeretségi hálójának jelentős része (hogy ki ismeri a frakcióvezető leghűségesebb fegyverhordozóját vagy kinek van közös ismerőse a miniszterelnökkel – és ki az, aki ugyanezeket a választások előtt mondhatta el magáról), akkor ezt már semmiképpen nem intézném el egyetlen vállrándítással. És ha ehhez hozzávesszük a hírfolyamból kicsipegethető információmorzsákat, akkor a perspektívák számomra kimondottan riasztónak tűnnek – ezen a téren a mennyiségi változás valóban minőségibe csaphat át (ez a megfogalmazás szemmel látható elégedettséggel tölti el).

–Ki akarna visszaélni ezzel az adatrengeteggel?

–Nem tudom. Nem állítottam, hogy van ilyen. De ha valaki csak száraz jogászi okoskodásnak tartja az adatvédelmi törvény némely előírásait (például azt, hogy személyes adatot csak meghatározott célból, csak a szükséges ideig lehet kezelni), akkor ezeken a kérdéseken érdemes elgondolkodnia. (A jól ismert stílusban pontosít.) Vagy legalábbis érdemes ezeket szem előtt tartania.

–Vagyis csak az oldal elhagyása segít?

–Az sem segít. Az adatok nagy részét ennél sokkal egyszerűbb adatbázisban sem lehet törölni. A törlés az esetek jelentős részében csak az információk eltakarását jelenti. És akkor még nem beszéltünk a hosszabb távon megőrzött adatmentésekről – valószínűnek tartom, hogy vannak ilyenek, és kizártnak tartom, hogy visszamenőleg töröljenek azokból.

–S ha valakit teljesen hidegen hagynak az adatvédelem kérdései? Más kifogása is van a tanár úrnak?

–Azt gondolom, hogy különböző élethelyzetekben más és más szerepet játszunk – és ezt most minden rosszallás nélkül mondom. Az iskolában diákként vagy tanárként jelenünk meg (és ebből a szempontból mindegy, hogy szorgalmas vagy lusta diákként, csapnivaló vagy kitűnő tanárként). Amíg a diák otthon tanul, addig otthon is ezt a szerepet játssza, de amikor a szülei kérésére elmosogat vagy éppen a szüleivel ellenkezve a parkban teng-leng, akkor ez már egy másik szerep. Ezeken a közösségi oldalakon aztán a teljes énjének csak egy szűk szelete jelenik meg – tapasztalataim szerint az esetek jelentős részében valamely léhább szerepében mutatva be az embert (a tájnyelvi szavakat is szereti).

–És ez baj?

–Szerintem ez is baj. Felszínes véleményalkotásra sarkall… Jó esetben persze az ember úgy alakíthatja a bemutatkozó oldalát, ahogy ez énképe fejlődik (pszichologizál); úgy mond el magáról többet vagy kevesebbet, fontosat vagy lényegtelent, ahogy érdemesnek látja. Nehéz viszont úgy bemutatkozni, hogy az mindenki számára érdekes és tartalmas legyen.

–De miért kellene mindenki számára bemutatkozni?

–Nem kell. Csak éppen bárki megtekintheti a magamról közzétetteket. S az interneten a szokásosnál sokkal megfontoltabban kellene megnyilvánulni: minden jóérzésű ember felháborodik, amikor az egyiptomi megmozdulások során százak halnak meg, s egy ismert divattervező a twitteren viccelődve, új tavaszi kollekciója megjelenésével magyarázza a kairói utcák zajongását. Engem is meglepett, de több helyről hallottam: már a munkakeresés során is számíthat, hogy a reménybeli munkaadó mit olvasott a jelentkezőről. Vagy hogy még konkrétabb példával is éljek: én is egészen másként mutatkozom be az adóhivatalban, egy szülői értekezleten vagy az iskolaújságban – meglehetősen mulatságos helyzeteket teremtene, ha ezeket összekeverném.

–Kanyarodjunk vissza a mi korosztályunkhoz! Előfordul, hogy a diákjai órán használják a facebookot?

–Elő. De szándékaim szerint csak addig, amíg észre nem veszem. (Beleremeg az ablak, ahogy ráreccsen a delikvensre.)

–Miért olyan nagy baj ez?

–Csak annyira baj, mintha a diák kártyáznék. Nem azzal foglalkozik, amivel az órán foglalkoznia kell. (Zárjuk a témát, még mielőtt elmondaná, hogy nem híve a műfajkeveredésnek; a Vidám Park a Városligetben van, ez egy iskola.) Ha otthon nézi meg, ha mértéke van az előtte töltött időnek, akkor ezt önmagában nem tartom rossznak. De ha ezek válnak a kapcsolatfenntartás fő eszközévé, ha virtuális „barátságok” veszik át az emberi kapcsolatok helyét (a rosszallás tetőpontjára hág), akkor szerintem ez óhatatlanul a viszonyok elsekélyesedéséhez vezet (törekszik a választékos szóhasználatra).

–A tanár úr megjelöli az ismerős diákokat? Egyáltalán, milyen gyakran használja ezeket az oldalakat?

–Az iwiwet talán havonta sem nézem meg. Azt hiszem, hogy facebookos azonosítóm is van, de legfeljebb egy vagy két alkalommal léptem be. Ennek megfelelően ma már ismerősöket sem keresek, legfeljebb visszaigazolom az ismeretségeket.

–Ha a tanár úr szerint nem érdemes túl sok időt tölteni a társasági oldalak előtt tölteni, akkor milyen más számítógépes tevékenységet ajánlana? Házi feladat, számítógéptől független tevékenység nem ér!

–Wikipédia? Googleearth?

–Esetleg még valami, ami kimaradt volna a beszélgetésből?

–Gondolatjelek, idézőjelek nehogy hibásan maradjanak a szövegben… És hogy el ne felejtsem: megváltoztathatom a beszélgetés címét?

–Éppen kérni akartam.

–Köszönöm.

–Köszönöm.

[eredeti hozzászólók neve törölve]

Tényállítás (KSH, 2009. I. 1.): Felsőzsolcán 2237 lakásban 7043 ember él.

Tényállítás (közelítően így láttam a térképen, így mondják a helyiek): a város kétharmadát-háromnegyedét napokon át víz borította (helyenként félméteres-méteres).

Vélemény (a sajátom): egy város lakott területe, belterülete túlnyomórészt nem ártér.

Tényállítás: Felsőzsolcán 60-70-80 éves emberek könnyeznek, mert a tavaly festett/néhány éve felújított lakásuk életveszélyes, mert tönkrement a fürdőszobájuk/konyhájuk teljes felszerelése, mert átlátnak a falak repedésein.

Vélemény (sok felsőzsolcaié): az eredetileg viaduktra (is) tervezett, de végül töltésre épített M30-as gátként akadályozta az árvíz levonulását.

Tényállítás (valószínűleg igaz): az Auchan, a Bricostore, a Metro ártéren építkezett.

Vélemény (sok felsőzsolcaié): az ártérre épített áruházak (és védműveik) miatt került víz alá a városuk.

Vélemény (a sajátom): az egész társadalomnak javára válnék, ha a véleményüket nagy nyilvánosság előtt hangoztatók (így az internetes fórumok hozzászólói, blogok kommentelői), a közvéleményt akarva-akaratlan alakítók mondanivalójukban élesen elválasztanák a tényállításokat a véleményektől.

Ezek után sokkal inkább elvárhatnánk, hogy a tényállítások igazak legyenek.

A vélemények pedig ne legyenek alap nélkül való sületlenségek.

Vagy gondoljon mindenki vérmérséklete és ízlése szerint való más ság/ség képzős főnevekre.

Sapienti sat.

Ez sem hivatalos info lesz, de legalább igyekszem tényszerű lenni.

A hevedert tartó csavarok törtek el, a mozdony súlya alatt megemelkedett a sínszál, így ugrott ki a kocsi (mind a négy tengelyével).

11:25 és 11:30 között történt az eset. A segélykocsi 14:20 előtt a helyszínen volt, addigra a vasútbiztonságiak már elvégezték a helyszíni munkát; a további vonatközlekedéshez nem járultak hozzá. A hátsó zsámoly 15:30 körül került sínre, bő egy óra múlva az első is a helyén volt. A vonat 17:45 körül indult tovább a kocsivizsgáló által engedélyezett 10 km/h-s sebességgel. Orgoványnál 18:30 körül egyesítették az ott várakozó (de Kiskőrösig már el nem jutó) 31716-ossal, így érkezett meg 20:20 körül Törökfáiba, ahol keresztezett a 31728-as majsai vonattal.

A vonaton a baleset előtt a mozdonyvezetőn és a jegyvizsgálón kívül tizenketten utaztak. Legjobb emlékeim szerint közülük egy nyugdíjas, egy nyugdíj előtt álló és két aktív vasutas volt. Utóbbiak egyike két másik utassal együtt jött. A vasutasok, a velük utazó rokonok vagy ismerősök régi munkahelyüktől vettek búcsút, illetve kirándultak.

A hozzászóló vélhetőleg nem akarta a fenti 2+6 személyt megsérteni az (idézőjelbe tett) "vasútbarát" kifejezéssel.

Két idős férfi és két asszony a jelek szerint rendeltetésszerűen, talán sok éves vagy sok évtizedes szokása szerint utazott a vonattal -- ők szintén aligha szolgáltak rá a "vasútbarát" megnevezésre.

Az egyik vasutas kerékpárral ment tovább, a másik (két társával együtt) gyalog indult Páhiba. Útravalóként hozott elemózsiájukat nagyon kedvesen átadták a helyszínen maradóknak.

Az egyik idős férfi Kispáhi felé távozott, a másikat a helyszínre terepjárójával elsőként érkező gazda juttatta biztos helyre. A két asszonyért egy rokonuk jött ki, ugyancsak terepjáróval.

Ezek után a vonat személyzetén kívül két vasutas és két civil maradt a helyszínen.

Utóbbiak egyike egy német turista volt, aki Szászországból utazott ide, hogy bejárja a vonalat. Szándékai szerint Kecskeméttől a 149-es vonalon utazott volna tovább, de a csatlakozást elmulasztva 22-23 óra körül Kecskeméten megszállt, másnap reggel 7:10-kor felszállt a majsai vonatra, majd a végállomástól továbbutazott Szabadka felé. Sem halkan, sem hangosan nem panaszkodott; ha egy utas nem elegyedik szóba vele, ki sem derült volna, honnan jött és miért van itt. A MÁV Start hivatalos és más MÁV-dolgozók nem hivatalos ajánlatát a továbbszállításra barátságosan visszautasította; néhány órát álldogált a pusztán a metsző hidegben, majd még negyedfél órát döcögött a végállomásig. Béketűréséből egy percre sem zökkent ki, az eseményeket érdeklődve, de udvarias távolságból figyelte.

Ő az egyik, akit meg lehet sérteni a "vasútbarát" kifejezéssel -- hozzá azonban a hozzászólás emberi számítások szerint soha nem jut el.

A másik civil soha nem tartott igényt a vasútbarát megnevezésre. Tisztában van azzal, hogy ismeretei a vasútról hiányosak, a szaknyelv nagy részét nem érti, még nagyobb részét nem használja (esetleg rosszul használja). 2006 óta vagy huszonöt (általában meglehetősen hosszúra nyúlt) napon majd' ötven szárnyvonalat utazott végig, törekedve arra, hogy minden állomásról és megállóhelyről készítsen legalább egy (talán átlagosnak mondható) amatőr fényképfelvételt. Ha megkérdezték, miért teszi, leginkább csak annyit mondott: szereti a vasutat.

Ő a másik, akit meg lehet sérteni a "vasútbarát" kifejezéssel -- hozzá eljutott a hozzászólás.

Mindenesetre ezek után az az állítás nehezen tartható, hogy a vonat tele lett volna (idézőjeles vagy idézőjel nélküli) vasútbaráttal.

Utóirat

Javaslom, hogy az idézőjelek belső felén ne legyen szóköz, zárójelként pedig körzárójelet használjunk (a 8-as, illetve a 9-es fölötti jeleket). Ez utóbbiak belső felén ugyancsak ne legyen szóköz.

A vasút szót pedig írjuk hosszú ú-val. Még akkor is, ha csak holmi (ki tudja, miért utált) "vasútbarátok" kapcsán említjük.

Utó-utóirat

Ha tévedtem volna, s az eredeti hozzászólás idézőjelei nem utalnak gúnyos, de legalábbis ironikus felhangra, akkor bocsánatot kérek. Átnéztem a hozzászóló néhány korábbi bejegyzését, s azokból nem derült ki: jogos-e a feltevésem.